Netszószékünk október 23-ai igehirdetéséhez: „Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk” /Szent Pál apostol II. levele…
Isten, Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét felénk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont, még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben, távol vagyunk az Úrtól (5,6).
A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára? (12) Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban, minden tekintetben csak elméleti feltételezés lehet.
A kérdés az, hogy észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az Isten gondviselésének eszközei? Egyesek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere?
Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést. Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást. Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít bennünket!
Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre, együtt kijutni. Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete. Egyedül Krisztus (solus Christus)!
Igen, ez a figyelmeztetés is szerepel a Bibliában, és nagyon eltalált.
Rettenetes indulatok munkálnak bennünk! A történelmi események ugyanúgy igazolják ezt, mint a jelenkor feszültségei. A jóléti és az elesett társadalmak egyaránt forronganak az indulattól; felhalmozott energiák ezek robbanótöltettel, jogos és mégis önző érdekekkel. Az indulatok a mindennapok apró ügyleteiben is szélsőségesek.
Egyik ismerősöm említette nekem az alábbiakat: „Minden szeretettel teli igyekezetem ellenére kapok olyan leveleket, amelyekből süt a cinizmus, az indulat, a féltő szeretetbe és barátságba csomagolt fenyegetés, miszerint, ha nem vigyázok jobban magamra, meghalok… Persze ezek nem halálos fenyegetések, de utalnak arra, hogy meg fogok halni, ha nem lassítok, mert ugye annyira szeretnek a levélírók. Megdöbbenek azon, hogy milyen indulatokat támasztanak bennem is ezek a levelek.”
A láthatatlanra és az örökkévalóra nézve az apostolt elfogja a honvágy az ő igazi hazája után, pedig szereti a földit is, de tudja, hogy az véges térben és időben. E megrabolt térben és szűkre szabott időben sötét árnyként nehezedik reánk a magyar októberek szomorú emléke.
Az aradi Golgota hervadása, a Corvin-köz vérbe-könnybe gázolt szabadságvágya ott dereng egy Paál László festményen. A 33 évet élt bolyongó székely lángész megkérdezte Barbizonban a festőkirályt: „Rövid már a hátralévő időm, mit fessek még meg Miska?” – Munkácsy Mihály hosszan nézte hajszolt barátja sírba zuhanó életét, erőt vett könnyein, majd ezt mondta: „Fesd meg a magyar októbereket, sorsokat, fájdalmakat. Fesd bele nyomorult sorsod, mindent fess bele, ami fáj neked, ami fáj nekünk”