Hírét vette a tiszteletes Kárpátalja egyik kis gyülekezetében, hogy egyik kedves családja erősen szenvedi a jégveréses esztendőket. A két nagy fiút már korábban malenkij robotra elhurcolta a Cseka, és még csak most jött a neheze. Újra megjelentek egy reggelen rozzant autójukkal a kis ház előtt, és sűrű átkozódás és káromkodás közepette berontottak a takaros magyar portára. Az élettől megtört édesapa kijött eléjük, és azt kérdezte a kozák kinézetű pribéktől:
„Mit akarnak még? Két nagy fiam már elhurcolták valahová a birodalomba, mi megtettük mit megkövetelt a szovjet haza.
Ezt az Igét hallva, sok farizeus döngette már a mellét: „Mi vagyunk a szoros kapu és a keskeny út vándorai”. Hiszen itt vagyunk a templomban, pap székben ülünk, első sorban feszítünk, vastag nyakú kálvinistaként „Igéim bővek, zengők, nagyok, papoknak ivadéka vagyok” (Ady Endre) Mi szeretjük az egyházat, mi szeretjük népünket, reménységet hirdetünk, – nem úgy mint azok: a világ, a sokak, a bűnösök, a széles úton járók, a gondtalanok, az álnokok, a gőgösök, a becsvágyók, a kétszínűek, tele vannak pénzzel, de mi majd megmutatjuk nekik az üdvösségre vezető utat.
A Bibliának erről a könyvéről tanítja a theologia tudománya, hogy a legszebb akrostichonban írt gyászének. A szerző szemei könnybe borulva, háborgó belsővel, földre roskadtan üríti ki a látvány és emlékezés keserű poharát. A hazáját elvesztő ember egyetemes szimbóluma a szent szöveg.
Ma is előttem van az a 12 négyzetméter táblakép drámai fensége, melyet Huszár István Nyíregyháza híres festőművésze műtermében láttam éppen 30 esztendeje.
A halvány vörös tájon Juda és Jeruzsálem romjai fölött lebegett a finom por, és Jeremiás próféta zseniálisan megfestve a kép jobb sarkából nézte elveszett hazáját.
Leírhatatlan fájdalom ült arcán, eddig ilyen mélységű bánatot csak Michelangelo szobrain láttam.
Századok alatt sok szegény embernek volt életében egyetlen vigasza és reménye, hogy Isten előtt egyenlőek vagyunk születésünk jogán és halálunk okán.
A világ igaztalansága verte sorsának napjait, és a templomok hűvösének árnyékában remegő kis gyertyalángok feledtették vele a rögöt. Nem értette a latin liturgiát, de misztikus varázsával mégis tudott azonosulni. Ott volt valaki, aki igazán senkinek sem volt fontos.
Nem igazán szeretett az urak dolgába avatkozni, így hát mikor új világ következett a reformációval, boldogan és vitézül énekelte édes anyanyelvén a zsoltárokat.
Nyilvánvalóvá lesz számára Isten szuverenitásának legelső attributuma: a SZABADSÁG!