A húsvétot követő első vasárnapot a régi egyház fehérvasárnapnak nevezte. Van, ahol a gyülekezet tagjai ekkor emlékeznek saját megkeresztelkedésükre, máshol meg ezen a vasárnapon konfirmálnak a fiatalok.
Quasimodogeniti vasárnapjának a témája a Krisztus feltámadásának következménye: az újjászületés.
Ami a zenében Johann Sebastián Bach, a festészetben Munkácsy Mihály, az a Bibliában Szent János apostol. Nevezett géniuszok Istennek olyan beszélhetetlen csodái, kik egyként vallották, hogy az embernek nem lehet más célja az életben, mint a lélek újjáteremtése, és az Isten dicsőítése.
Ha meghallgatjuk a Máté és János passió fenséges fényességű műveket, ha megcsodáljuk a festőkirály Krisztus Trilógiának üzenetét, ha elolvassuk az apostol evangéliumát, akkor halljuk és látjuk a zsenialitáson túl a személyes hang bizonyságtételét is.
Míg az Ószövetség csupán 11-szer nevezi Istent Atyának, addig az Újszövetség 155 alkalommal. Ma már ijesztően nagy a száma azoknak, akik egyáltalán nem mondják: Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. Ma a világ váradalma nem Jézus felé irányul. Pedig az emberi szív ugyanolyan mint 2000 esztendeje: békétlen, nyugtalan, önző, szomorú, keserű, elégedetlen, aggódó, irigy, szeretetlen, kőszívű. Többre, másra, jobbra vágyik. Elfordult Istentől a szíve már régen, és nem tudja, hogy Istenre van legnagyobb szüksége.
Emile Zola világhírű francia író egyik regényének főszereplője a fiatal Serge Mauret abbé, akinek üres templomába minden reggel nehezen feldöcög az idős sekrestyés néni. Kondít a harangon, néz le a fényben fürdő falura, melynek szépen sorjázó rendezett szőlősorai közül soha senki nem indul fel sem lélekben sem testben, hogy részt vegyen egy áhítaton. Magában beszélve eldöcög az oltárig, keresztet vet, meghajol, majd szól papjának, hogy menjen ki-ki a dolgára, ma sem jött senki.