Lám, még az apostolt is bírálgatták (1–3). Ha egy ilyen elhívott, odaadó, fizetséggel sem élő, hanem kétkezi munkából magát eltartó evangéliumi szolgát is bíráltak, akkor hogyne bírálnának minket is; hiszen odaadásunk is más, mint az apostolé volt, és fizetségben is mindnyájan megkapjuk a magunkét, miközben szenvednünk sem kell az evangéliumért úgy, ahogy az apostolnak kellett.
Mától kezdve tehát egy indulatos szavunk sem lehet, ha bírálgatnak minket; hanem alázattal meghallgatjuk és átgondoljuk a bírálatokat, és imádkozunk azért, hogy a magunk helyén még nagyobb odaadással, igazi isteni elhívással tehessük a dolgunkat Isten dicsőségére: mint akik a Szentlélek kényszere alatt teszik a feladatukat. Ez a kényszer nem teheti, hogy ne teljes odaszánással végezze a munkáját, istentiszteletként, evangéliumot hirdetve, szolgálatként. Ez a kényszer nem a jogos járandóságért teszi a dolgát, az csak ráadás, hanem a rábízott ügyért! Ez a kényszer mindent elvisel, hogy semmi akadályt ne gördítsen az evangélium ügye elé (12; 16–17; Jeremiás 1,6; Ámósz 3,8).