„Mi történt?” (Szent Lukács evangéliuma 24:19)

A konviktus kopott asztalánál gyér lámpa fényénél szenved a diák a könyvek felett. – Istenem, hány száz oldalt kellene még gyorsan végigfutni?, mindjárt éjfél, fogadkozik magában, hogy még egyszer ez többet nem fog előfordulni vele. Már ma van, ki tudja milyen tételt húzok?, – töpreng tovább, és ha belekérdez a professzor?, végem van az biztos.
Lázas szemmel felpillant, majd látja maga előtt az Úr Jézust, Akinek szolgálatára szeretne szerződni, áldott jósággal szívében fáradt szemébe néz, és ezt mondja:
„Ne tanulj annyit fiam, inkább nézz reám, és hallgass szavaimra, többet fogsz elérni általa”

Continue Reading →

„Ő reám tette jobbját, és így szólt: »Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké«” (Mennyei Jelenések Könyve 1:17-18)

Szent Urunk ameddig a földön járt, szüntelenül megajándékozta az embereket. Szeretetéből, kegyelméből, jóságából mindig csak adott. Halottat adott vissza síró és gyászoló rokonának, betegnek adta vissza az egészségét, hogy újra teljes értékű életet tudjon élni, igehirdetéseivel és lelki gondozói beszélgetéseivel reménytelen embereknek adta vissza az életbe vetett örömöt.
De amit Nagycsütörtökön, Nagypénteken és Húsvétkor adott, az a Theologia aranykora, az Evangélium kérügmája, a Kijelentéstörténet csúcspontja, a Misztérium végső titka, az Ember Tragédiájának távlatos megoldása.
Az Utolsó Vacsora Szentségében Jézus az áldozatot, a húsvéti bárányt önmagával helyettesítette: Teste és Vére adja nekünk a bűn és a halál szolgaságából való menedéket.

Continue Reading →