„Ő reám tette jobbját, és így szólt: »Ne félj, én vagyok az első és az utolsó, és az élő: halott voltam, de íme, élek örökkön-örökké«” (Mennyei Jelenések Könyve 1:17-18)

Szent Urunk ameddig a földön járt, szüntelenül megajándékozta az embereket. Szeretetéből, kegyelméből, jóságából mindig csak adott. Halottat adott vissza síró és gyászoló rokonának, betegnek adta vissza az egészségét, hogy újra teljes értékű életet tudjon élni, igehirdetéseivel és lelki gondozói beszélgetéseivel reménytelen embereknek adta vissza az életbe vetett örömöt.
De amit Nagycsütörtökön, Nagypénteken és Húsvétkor adott, az a Theologia aranykora, az Evangélium kérügmája, a Kijelentéstörténet csúcspontja, a Misztérium végső titka, az Ember Tragédiájának távlatos megoldása.
Az Utolsó Vacsora Szentségében Jézus az áldozatot, a húsvéti bárányt önmagával helyettesítette: Teste és Vére adja nekünk a bűn és a halál szolgaságából való menedéket.

Continue Reading →