„Nála maradtak azon a napon.” Körülbelül ennyi az egész, amire legtöbben eljutottunk; aztán felriadunk az adott körülményekre, felébred önzésünk és máris odavan a Jézusban maradás! Pedig nincs az életben olyan állapot, amikor nem maradhatnánk Jézusban.
Nemzeti történelmünk három augusztus 29. napja végzetesen megfordította az addig bizonyosnak és véglegesnek hitt Magyar Királyság és az Árpád-ház sorsát. „Ez nem történhet meg velünk”, mondották az atyafiak, írták a krónikások. Megtörtént, aztán Trianon katasztrófája tette fel a koronát a játszma végére.
De ez sem volt elég, hiszen 80 esztendeje, 1944. június 2. napján Debrecen városát, majd augusztus 28. és 29. napján Miskolc, Taktaharkány, Kaba városait bombázta a szövetséges légierő, ezernél több halott ,sebesült, gyászoló testvérünk halt meg és szenvedett a semmiért.
Vasútállomások, pályák, épületek, lakások, templomok váltak romhalmazzá percek alatt. A ledőlt romok átkozott pora betakarta azt a sok munkát és emléket, amelyet építői álmodtak bele századok alatt.
A Szicíliából felszálló amerikai gépek csupán szórakozásból tesztelték a korabeli technikát, majd a vidám fiúk dolguk végeztével visszatértek a támaszpontra.
Az idő vonalán e napokban közben mára Kárpátok hágóin Ojtoznál és az Úz völgyében élet-halál harcát kezdte vívni a Székely Hadosztály a beözönlő Vörös Hadsereg ármádiájával szemben, akiket még támogatott a gyorsan átállt áruló „román hadsereg is”.
Szerető barátaim voltak, sokféle elfoglaltságom, mégis özvegységemben sokszor magányos és letört voltam. Elmém mindig szomorú emlékekkel volt tele. Aztán alkalmam volt, hogy egy kis időt egy tóparti házban töltsek, melyet gyönyörű hegyek vettek körül. A tornácon ülve hallgattam a fák lombjait simogató szél suttogását. A madarak csicsergése dicsérte az Istent.
Megtörténhet, hogy lelki sötétségben ülök, és ha ez egyben szellemi sötétség is, akkor semmilyen emberi erő nem adhat nekem világosságot. De áldott legyen az Isten, aki képes megvilágítani életemet és meggyújtani „mécsesemet”. Még ha akkora is körülöttem a sötétség, hogy már szinte tapintható, az Ő fénye át tudja törni a feketeséget, és képes azonnal világosságot támasztani körülöttem.
A húsvéti sírhoz mindenki viszi a maga természetét és temperamentumát. Mária Magdaléna asszonyi fájdalmát és kegyeletét. Ő annyit lát, hogy a „kő elvétetett a sírról”. Simon Péter és János a Krisztushoz való ragaszkodását, szeretetét, megbecsülését.