Turgenyev, az előkelő származású nagy orosz drámaíró, költő, műfordító, aki három évvel volt idősebb Dosztojevszkijtől és tíz évvel Tolsztojtól, keserű iróniával írja egyik művében az alábbi történetet.
Ünnepség van a mennyben, ahová az angyalok mellé Isten meghívta az erényeket is, akik sorra mutatkoznak be.
„Jótétemény, mondja az egyik, Hála, szól majd egy következő”
A két erényt egy főangyal Isten elé vezeti, akik döbbenten mondják, hogy a világ fennállása óta ők még nem találkoztak egymással.
Kifejezte egyrészt az író, hogy eddig a műveltnek hitt Nyugat milyen hálátlan volt az orosz nép jótéteménye, teljesítménye, eredményei láttán.
Másrészt pedig, hogy mi keresztények is milyen hálátlanok vagyunk Isten kibeszélhetetlen jótéteményei láttán.
Jó nékünk néha elismételni a régi igazságokat, nehogy tévedésbe essünk. Mi református keresztyének nem vagyunk a gazdagság ellen, de nem dicsőítjük a szegénységet sem. Nem mondjuk azt, hogy ha valaki gazdag, ezért elkárhozik, és nem állítjuk, hogy ha szegény valaki, akkor majd a mennybe megy. Mi megtanultuk Urunktól, hogy a rosszul felhasznált, önző gazdagságot ítélte el, és sajnálta mély szánalommal azokat, akik a földi gazdagságban látták az élet értelmét, így a vagyon, a pénz rabszolgái lettek. Mi, református keresztyének hirdetjük, hogy takarékosnak kell lenni és nem vagyunk az ellen, ha valaki tisztes örökséget hagy hátra utódainak.
„Amikor a »Hazám, hazámat« éneklem, néha az erő is kimegy a lábamból annyira fáj, annyira fontos. Mielőtt bemennék a színpadra énekelni, azt érzem, hogy nyilvánosan fogok imádkozni. Olyan imát mondok el, amit a szerzők áldott pillanatban hoztak létre. Éppen ezért hatalmas felelősség a közvetítése. A »Hazám, hazám« nemcsak azért kedvelt mű, mert szép a dallama és szép a szövege: slágerré válhatott azért is, mert eléri a célját.