De meghatározóan kicsinek látja magát a sorssal szemben, ha jön az óra. Eddig szolgája, csatából mentő „fia” is mindig a helyén volt, de most gutaütötten fekszik ágyában. Az orvosok s a százados maga: tehetetlenek. Kicsi a százados a végső értelemmel szemben, nem tudja belátni: miért történt mindez? Szinte porszemmé, semmivé görnyeszti őt az értelmetlenség rettentő súlya. Hiába hős és bátor katona, ha így kell szólnia: „már mindent merek, de nincs értelme semminek sem.” (József Attila: Bukj fel az árból) – De meghallja, hogy Jézus arra jár! Csak Ő a nagy a kis embernek igazán.
Óh, ez a hiábavalóság nagyon könnyen bekövetkezik, mert az ember hajlandó megfeledkezni Istenről. Isten nagy tényei elhalványulnak a nemzetek és az egyének előtt. Megszokjuk Krisztust, mint az útszéli keresztet. S olyan közömbösen megyünk el mellette, mint az útszéli kereszt mellett. Vannak, akik még megemelik a kalapjukat, ha elmennek előtte, de egykedvűen továbbmennek, s az egész nem egyéb egy beidegzett reflexnél. De lassan kiesik életünkből, számításainkból mindaz, amit Krisztus jelent. Üres szó lesz már, s nem kút, amelynek vizéből táplálkozunk; nem tűzhely, amelynek melegében élünk; nem napfény, amelynek világosságában járunk.
Feneketlen önzésünk kísértő erejéből nem származik természetesen semmi jó. Egyetlen következményeképpen teljesen elszigetelődünk. Minden lehetséges összeköttetésünk megszakad. Teljes sötétségbe merülünk, hiába tapogatózunk, nem találunk ki belőle. Isten felé engedetlenek, ember felé felelőtlenek vagyunk, magunkra vonatkozólag egyetlen kibontakozási lehetőségünk maradt: a megsemmisülés. A Nirvána. Az öngyilkosság. Az igazi, kendőzetlen kaini lelkiállapot. Így is mondhatjuk: végállomásra futott életünk vonata. Csakhogy ez a végállomás nem jelent egyúttal célt is. Zsákutca, lidércláng, semmibe ívelő hídnak a túlsó vége.
Kikre mondja Pál: „Óvakodjatok a kutyáktól?” – A júdaistákra. – Kik voltak ezek? Egy sajátos zsidó származású keresztény csoport, akik váltig állították, hogy előbb körül kell metélkedni és csak azután lehet valaki Krisztus-követő. Tehát előbb be kell lépni a zsidó közösségbe és csak aztán lehet valaki a keresztény közösség tagja. Pál rendkívül félti Jézus tanításának egyetemességét, nem akarja, hogy egy kis zsidó szekta maradjon, ezért így folytatja: – „óvakodjatok a gonosz munkásoktól, óvakodjatok a megmetéltektől. Mert mi vagyunk a körülmetéltek…” Őrizkedjetek a magukat össze-vissza vagdalóktól, az öncsonkítóktól. Őrizkedjetek, mert ezek megmetélik Krisztus evangéliumát! Megcsonkítják, mert nem a teljes jézusi tágszívűséget hirdetik.
Vennünk kell.Hol vegyünk? Senke sem vehet ott, ahol nincs, csak ott, ahol van. Mindent ott veszünk, ahol lehet kapni. Sóért senki sem a szén kereskedőhöz és cukorért nem a cipészhez megy. Aranyat senki sem keres a homok-sivatagon és jegesmedvét senki sem vadászhat az egyenlítő tájékán. Ha valaki lelki ajándékokat, lelki erőket akar venni, ha szívének kis hordóját meg akarja tölteni a kegyelem erős borával, akkor tudnia kell, hogy hova menjen. Vennünk kell; tudnunk kell, hogy egyedül Jézusnál találhatunk lelki áldást, lelki erőt.