Lélekben álljunk oda az üres sír elé, és képzeljük magunk köré mindazokat a személyeket, akik a világtörténelem legdiadalmasabb vasárnap reggelén először értesültek Krisztus Urunk feltámadásáról.
A kripta-sírt őrző marcona római katonák már nincsenek sehol, a halálos ítéletet meghozó Zsidó Nagytanács döbbenten hallja a megdöbbentő híreket.
A rosszakarat logikája mozgatja most is gonosz lelkiismeretüket, miközben hamis és hazug hírekkel manipulálják a jeruzsálemi közvéleményt: „Mondjátok azt, hogy tanítványai éjjel ellopták a holttestet, amíg mi aludtunk!”
És az asszonyok, ezek az egyszerű tiszta lelkek, akiknek nehéz életükben, küzdelmes sorsukban, másodrangú társadalmi helyzetükben egyetlen örömük volt, amikor Jézus Krisztus Urukat láthatták ás hallgathatták.
Nem feledkeztek meg róla szenvedése során sem, kísérték a Vla Dolorosa kilométeres útjain, ott álltak összetörve a Szent Kereszt látó mezejében.
A hét első napján, vasárnap reggel vitték a drága balzsamot, mert úgy érezték, ez a legkevesebb, amit még tehetnek érte holtában, hiszen csak jót kaptak a Mestertől egész életükben.
A XXI. században a hitvallás színtere kibővült.
Már nemcsak a templomokban vagy mindennapi tetteinkben, hanem a digitális tér láthatatlan frontján is lehet és kell ünnepelnünk a Feltámadott Urat.
A nagyhét a keresztény ember számára a végső szabadulás zarándokútja.
A virágvasárnap fénye, könnye hozsánnája csendben várakozik a partokon egy jobb kor hajnalára.
Hétfőn, kedden és szerdán az ítélet és a számadás kerül előtérbe.
Szent Urunk szelídségével, jajtalanságával, prófétizmusával ítél meg mindent és mindenkit.
Jeruzsálem vallási farizeusságát, vakfanatizmusát, a nép politikai király várását, tanítványai téves önképét, a nép egyszerű gyermekeinek útfélen tengődő sorsát.