Az Isten-félelem „énekek énekének”, az akkori világ minden bölcsességgel megáldott szerzője tiszteleg Salamon király emléke előtt, fénylő elméje hordozza az alexandriai iskola teljes egyiptomi műveltségét, a hellenizmus korának hatásait melyben élt.
Egész művét áthatja egy komor gondolat, mely újra és újra visszatér: „Minden hiábavaló”.
Meggyőződésünk, hogy a komor és sötét példák, a logikus és szinte ad absurdum elmenő következtetések, mélyreható elemzések nem pusztán a „minden hiábavalóság” rideg tényének a megállapítására szolgálnak.
A könyv írója nem szkeptikus, nem is filozófus, hanem theologus. Bölcs vizsgálódással, éles megfigyeléssel, valamint kemény logikája erejével kihúzza a talajt a nagyon magabiztos, s nagyon a láthatókra és emberire építő élet alól, és odaszorít Isten félelmére.
Az Újszövetség felől nézve a Prédikátor is mint a Törvény, a Krisztusra vezérlő
Grosics Gyula a legendás Aranycsapat kapusa, a valaha volt legtöbb zsenit felvonultató csoda és álom, remény és öröm, büszkeség és boldogság mondotta élete végén egy interjúban: „A szegény kis dorogi fiúnak egyetlen kitörési lehetőség mutatkozott a pusztító második háború után Budapest romjain. Vagy pap leszek, vagy sportoló.
Drága édesanyám örömére úgy lettem pap, hogy legalább mindig feketében jártam, így lettem Fekete Párduc a háló előtt, melyet őriztem az idegenek góljától.
Tudjátok milyen érzés, mikor 100.000 román vagy angol szurkoló a 11 magyar vesztét akarja a pályán? Imádkoztam, mikor az ellenfél rohamozott, és imádkoztam, mikor Öcsiék rohamozták az ellenfél kapuját. MINDIG IMÁDKOZTAM!
Megértettem szeminárium nélkül is, hogy Krisztus Urunk veszte az emberiség egészének üdvösségét szolgálta.
Bármit adna a világ, Isten nélkül semmi sem kellene.”
A XX. század profetikus erejű költő-óriása drámai mélységekkel, és sötét örvényekkel terhelt életének egy pillanatában visszanézett az Idő kezdetére, villanásnyi látása kinccsé nemesült értő népének lelkében:
„Valamikor volt a tett,
abból lett a gyűlölet,
ebből pedig szeretet
s a világnak vége lett”
(József Attila)
Szent János apostol mennyei prológusa utolérhetetlen hittel, zseniális látással, tanítványi hűséggel sasként járja be a kezdetek ormait, a megváltás kegyelmét, a megszentelt élet üdvösségre vezető útját:
„Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága, A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogadta be”
(Jn. ev. 1:3-5)
Az apostol fénylő elméje és Krisztus jobbját hordozó szíve mutatja tovább az utat a szenvedő magyar költőnek, aki az élet legbelsőbb titkát, a Logosz értelmét szerette volna megérteni és versben himnusszá kanonizálni.
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot”
(József Attila)
A karácsony egy csodálatos, szívet melengető ünnep. Ilyenkor egész esztendei földi rohanásunk után megállít Isten és összegyűjt egy varázslatos estére, hogy felfelé nézzünk, az Ő szíve felé hajoljon lelkünk. Azt akarja, hogy csillaglátó emberek legyünk.
Különös sugárzás árad a mennyből, mely elindítja az embereket, hogy örömöt szerezzünk szeretteiknek, ajándékokkal kedveskedjünk, megbékéljen lelkünk sok földi harc után.
Ünnepre haza kell menni, távoli nyugati országokból autók indulnak ott élő és dolgozó vendég munkásokkal, mert otthon kell karácsonyozni.
A karácsony legnagyobb csodája a szeretet. Isten a világ legnagyobb ügyét, az Evangélium legáldottabb örömhírét, a Megváltó megváltást hozó szabadítását reá merte bízni az emberi beszédre, az imádságra és a prédikációra.
Kós Károly erdélyi polihisztor zsenivel valljuk, hogy „kőből-fából lehet házat építeni, Igéből pedig várat.”
Krisztus Urunknak áldott születésnapja megünneplésére készülünk esztendőről-esztendőre. Angyali verset szeretnénk mondani szent ünnepén, mely zengett Betlehemnek mezejében régen. Drága Advent 40 napja az Úrtól rendelt idő, hogy böjtölve, imádkozva, bűnbánatot tartva méltóképpen, magunkat felkészítve álljunk szent színe elé.