Testvéreim tudjátok, hogy mindig azt a helyzetet a legnehezebb megérteni, amelyet az ember nem élt át és nem tapasztalt meg a saját életében. Elszakított területek országaiban, szórványban, diaszpórában élni a világ végén, küzdelem.
Nem az anyagiakért, nem a földi javakért, nem az olcsó sikerekért, – Zrinyi Ilonával szólva ezek másodlagos kérdések.
Hanem a magyar szóért, magyar kultúráért, magyar világhírért.
Az kérdezi ezeket, aki soha nem járt közöttük, nem érti és nem is érdekli.
„Bárányként bárányok között élni nem nehéz, de bárányként farkasok között élni az már túlélés, küzdelem, gyötrelem”, írja egy magyar lelkész Beszterce-Naszód megyéből, ahol 800 éves ékszerdoboz templomával szemben a 30 éves román ortodoxia hagymakupolás templomából minden vasárnap 5 istentiszteleten keresztül hangfalakon keresztül tolják az utcára, maroknyi magyarságra, „Hogy ki az Úr mennyen és földön”.
„Ezt meg élve az ad erőt számunkra, hogy Magyarország nem a határon túl van, hanem a szívünkben”
Kedves Testvérek! Mai újszövetségi igénk: Pál apostol Kolossébeliekhez írt levele 2. részének 6-7. versei: 6, Mivel tehát már elfogadtátok Krisztus…
Ahogy búcsút intünk 2024-nek, nem léphetünk át az új évbe anélkül, hogy szívből fakadó hálámat kifejezzem Önnek. Ön az, aki egész évben erőt adott számunkra, és szilárd oszlopként szolgált küldetésünkhöz.
Az év szaváról döntött a Montágh Testület.
A közlemény szerint 2024-ben a hit szót választotta az év szavának a Montágh Testület, a szép magyar beszéd fölött őrködő szervezet, a magyar nyelv és kultúra ápolását, ily módon a nemzeti identitás megőrzését tűzte ki célul.
„A testület indoklása szerint kiváltképpen szükségünk van az Istenre és egymásba vetett hitünkre.”
A 2024-es év szava a hisz ige főnévi származéka, jelentése magába foglalja a világot összetartó és minden körülmények között óvó, gondviselésbe vetett bizalmat, az egymásban bízni tudás képességét, hogy higgyünk az isteni és emberi jóságban, bármi történjék is körülöttünk.
2020: egymás, 2021: család, 2022: béke, 2023: gyermekszavak kifejezést választották.
Negyven esztendeje, az Úr 1985. évének kezdetén akkor Geszteréd – Bököny – Érpatak fiatal lelkipásztoraként lelkesedéssel keresett egy már akkor sikeres bökönyi vállalkozó atyafi, hogy elkísérném-e Szatmárnémetibe?, gépeihez szüksége lenne ottani alkatrészekre.
Éden már elveszett, de Tündérkert még meg lehet, – reménnyel indultunk a piros 1200-es Ladával Csengersima-Pete határátkelőhöz.
A 10 km-es sor jobb esetben mintegy 6 órányi várakozást vetített előre a már ott szenvedő sors társak szerint.
Átszenvedve magunkat a régi magyar patinás városfőterén azonnal odasereglett néhány viharvert magyar szomorú sorsával, végre láthat egy magyar rendszámot.
Csomag kávé, amo szappan, magyar nyelvű könyv, Biblia ott akkor olyan kincsnek számított, amit nem lehet ma már értelmezni.
A templomi Énekeskönyv Himnusz c. lapját ki kellett tépni, a lelkész úgy mondta be: „Énekeljük az 52. sz. éneket”, – a Himnusz szót sem lehetett kiejteni.