Az asszonyok elindultak húsvét reggelén, hogy megnézzék a sírt, Jézus sírját (1). A fájdalmas emlékezés mozzanata ez. A mennyei követ igehirdetése azonban „beleszól” ebbe az emlékezésbe. Az angyal megjelenése nem félelmetes azok számára, akiket megszólít Isten szava (2–5). Az angyal igehirdetése örömhír: Jézus feltámadásának híre. Ez az örömhír elveszi a félelmeket (5), beteljesíti az isteni ígéreteket (6), az örök jövő távlataiba helyezi a múlton merengő emlékezőt. Ez az örömhír felráz, kimozdít a „holtpontról”, „mozgósít”, feladatot ad, értelemmel ruházza fel a jelent: „…menjetek el gyorsan, mondjátok meg…” (7–10)
„Íme”, ez a görögben a „látni” ige felszólító módja: odanézz, odafigyelj! Akkor használja ezt a kifejezést a Biblia, amikor Isten cselekszik; amikor az emberi „vízszintest” metszi az isteni „függőleges”. Ezt a kifejezést olvassuk Jézus születésekor is: „…íme, hirdetek nektek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz: Üdvözítő született ma nektek…” (Lukács 2,10–11) Jézus halálát olyan jelek kísérték, amelyek annak bizonyságai, hogy Jézus Krisztus halála megváltó halál; amely egyikünk halálához sem hasonlítható, bármilyen megrendítő is legyen egy-egy halálesemény.
A keresztre feszítés a legkegyetlenebb kivégzési mód volt a római korban: lassú kínhalál. Az evangélista mégsem az emberi szenvedés irtózatos kínjait akarta elénk tárni itt. De az Isten Fiának testi szenvedése ott a kereszten hirdeti, hogy Isten ismeri a test szenvedéseit, azt magára vette, isteni erejével győztesen elhordozta. A szenvedő ember Isten kezében van és az Úr védelme alatt áll. Ezért a szenvedéshez csak „levetett sarukkal” közeledhetünk, mert Isten előtt állunk, ha szenvedést látunk, vagy szenvedünk. Soha nem becsülhetünk le semmilyen emberi szenvedést, hanem csakis segítő részvéttel közeledhetünk ahhoz. Nagy bűnünk, hogy ez többnyire nem így van.
Jézus szenvedése és kínhalála tükröt tart elénk, emberek elé, milyenek is vagyunk mi valójában. Bizony, ha Jézusra tekintünk, akkor bele kell néznünk ebbe a tükörbe! Ennek a tükörképnek egyik állása: Jézus megcsúfolása. Amikor Jézust átadta Pilátus a római katonáknak, hogy megfeszítsék, akkor az őrség tagjai levetkőztették Jézust, gúnyból királyi köpenybe öltöztették, töviskoronát nyomtak a fejébe, nádszállal verték, térdet hajtva gúnyolták, leköpdösték. Az őrség tagjaira gondolva fohászt mondhatunk: Isten őrizzen meg bennünket a „pici” emberek „pillanatnyi hatalmától”. Persze, ez a gúnyolódás csak a kezdet.
Amikor Jézust elfogták, a tanítványai mind elhagyták Őt, és elfutottak (26,56). Péter azonban távolról követte az elfogott Jézust, egészen a főpap udvaráig, és a főpapi szolgákkal együtt várta, mi lesz a vége ennek az egésznek… Péter félt, de mégis ő volt az egyetlen, aki legalább így rejtetten Jézus közelében maradt, mert tudni akarta a dolgok végét.