Páratlan értékű élményt nyújt, ha a világtörténelem nagy eseményeit egyszer megtanultuk alulról, a kirekesztettek, a gyanakvással kezeltek, az elhanyagoltak, az erőtlenek, az elnyomottak, a kigúnyoltak – röviden a szenvedők – szemszögéből nézni.
Mint fiatal gyermekeket, arra tanítanak, hogy udvariasak legyünk, mondjuk azt, hogy “kérem szépen”, “köszönöm szépen”, “bocsánatot kérek”, addig , amíg ezek beidegződött szokásainkká válnak. Hasonlóképpen kell Istennel szemben is viselkednünk, akinek egész lényünket köszönhetjük. Mégis, az élet rohanásában természetesnek vesszük Isten áldásait. Talán már úgy érezzük, hogy ezekre az áldásokra jogunk van.
Csak akkor tud valaki megnemesedni, mást megnemesíteni, ha jól érti és értelmezteti a második nagy parancsolatot is: “Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Azért fontos ez, mert a második nagy parancsolat bizonyos hívő körökben sok zavar és félreértés forrása lett. Szinte borzadállyal vetik fel: önszeretet? Ez istenkáromlás!
Kisgyermek koromban családunkkal néha az új-zélandi Southlandbe jártunk kirándulni egy tóhoz. Ott történt meg először, hogy függőhídon jártam. A híd elég széles volt ahhoz, hogy két személy egymás mellett menjen át rajta és elég biztonságosnak is tűnt. Emlékszem, hogy szüleim kicsivel bátyám és én előttem mentek. Próbáltam átmenni a hídon, de amikor láttam a duzzasztó-gátról lezúduló vizet, nagy félelem fogott el.
A missziós út következő “megállója” Thesszalonika. Pál itt három szombaton hirdette az evangéliumot. Ahogy a mai világ várja és szeretné a békét, akkoriban úgy élt valami hallatlan vágyakozás az emberek szívében a Megváltó, a Messiás eljövetele után. Általános világ-váradalom volt, görögökben, pogányokban, zsidókban egyaránt. Ezért Pál ezt hirdeti: Jézus, akiről beszélek, aki meghalt, feltámadott: Ő a Messiás, a Krisztus! Mintha napjainkban valaki szertejárna a világban, hirdetve: Ugye szeretnéd, hogy béke legyen a földön?