Mindjárt az elején meg kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt, az olvasásra ajánlott részben szereplő példázatot, mert valahányszor olvasom, mindig egy felejthetetlen élményem jut eszembe. Hét éves voltam, amikor meghalt édesapám. Anyám elment cselédnek a városba, én meg nagyszüleimnél maradtam szülőfalumban. Egyszercsak hírül vettük, hogy Kis Sándor unokabátyám nősül. No,majd meglátjuk, mennyi tisztesség van a te Szabó famíliádban – mondta anyai öreganyám. Meghívnak-e a lakodalomba? Mert apád után téged illet a meghívás. Aztán eljött a nap, amikor a vőfélyek – hívogatók – régi módon: felpántlikázott bottal, rigmusokkal elindultak a faluba a kijelölt házakhoz.
Az „úgy” módhatározó új jelentést villant elénk. Örvendező szeretettel szeret az Isten bennünket. Mert a mindentudó Isten előre tudta a szabadság kockázatával teremtett világ sorsát is. Ez pedig először is azt jelenti, hogy ez a világ nem áll meg a halott anyagnak a színvonalán, sem a tenyésző növényi életnek, az ösztönös állati életnek a színvonalán, nem áll meg a „lelki automaták”-nak a színvonalán, hanem szabad, önelhatározásra képes, szellem-erkölcsi teremtményekben tetőzik: az emberekben. A szabadság kockázatában benne lesz a bűn is. Benne lesz ezáltal a bűn által annak a megsokasodása, a bűnnek az „akkumulációja” is benne lesz ebben a világban és csak Isten Fiának vérével lesznek eltörölhetők a bűnök. Mégis: kezdet-kezdetén látja Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó, és Isten megnyugszik minden ő munkájától.
Mi a különbség az Isten Lelkétől való újjászületés és minden egyéb emberi igyekezet között? A természeti ember gátlás nélkül kiéli a maga természetes hajlamait. A kultúrembernek már vannak bizonyos gátlásai, és igyekszik fékezni, csitítani ezeket a hajlamokat, de a természete ugyanaz, ezért kell fékeznie azokat. A vallásos ember életének a folyója még magasabb gátak között folyik; ő nem csak az emberi, hanem az örökkévaló jutalomról és büntetésről is tud. De ez még a természetét nem változtatta meg. Új természetet az kap, aki onnan felülről, Isten Szentlelkétől születik újjá. Vagyis: akinek Isten az Ő természetét adja, akiben Jézus Krisztus lakik a hit által. Az ilyen emberben Jézus jelleme kezd kiformálódni.
A Biblia elismeri, hogy különböző emberi normák léteznek. A zsidó a mózesi törvényt igyekszenek betartani. A pogányok a lelkiismeret törvénye szerint élnek. Mindegyikről elmondható azonban, hogy nem érik el a maguk elé kitűzött színvonalat. Mind a zsidók, mind a pogányok megszegik saját törvényüket. Ez a helyzet velünk is. Mi vajon milyen erkölcsi normához tartjuk magunkat? A mózesi törvényhez? Vagy a jézusi törvényhez? Vagy talán ahhoz a mércéhez próbáljuk életünket igazítani, amelyet környezetünktől vettünk át, vagy egyszerűen arra igyekszünk, hogy tisztességesen éljünk?
Amit sohasem szabad elfelejtenem és amit mégis mindig el akarok felejteni: ez az én halhatatlan lelkem. Más gondoljon az őseire, legeltesse szemét a családi képtár komor és büszke alakjain, én arra gondolok, hogy a világ-teremtés végső, legizzóbb pillanatában agyagból embert formált a Teremtő keze és a saját lelkét lehelte abba. Ez a lélek az én rangom, kiváltságom, nemesi levelem, címerem. Isteni nemzetség vagyok: az Ő képére teremtett ember. Ez a lélek egy darab magából Istenből, ennélfogva értéke egyedül Istennel mérhető.