Isten, Jézus Krisztusban megnyílt felénk: kitárta a szívét, életét felénk, odaadta önmagát értünk. Ez a kiindulási pont, még akkor is, ha Jézus Krisztus isteni hatalmával tette ezt, mi pedig csak emberek vagyunk, akik újjászületetten is, e testben, távol vagyunk az Úrtól (5,6).
A szív az egész embert jelenti, az egész valónkat, az egész életünket (11). Mennyi hely van az életünkben a másik ember számára? (12) Nyilván egy emberként mindenkit nem tudunk befogadni. Ennek óhaja szép, de ebben a világban, minden tekintetben csak elméleti feltételezés lehet.
A kérdés az, hogy észrevesszük-e azokat az embereket, akiket az Isten ránk bízott, akiknek az életében mi vagyunk az Isten gondviselésének eszközei? Egyesek életében csak egy életszakaszt illetően, egy szűk kör életében pedig egy egész földi léten át. Ki a te embered? Te kinek vagy az embere?
Sokféleképpen lehet fordítani a „szorongat” kifejezést. Enyhébben fogalmazva így is mondhatjuk: Krisztus szerelme ösztönöz, inspirál, indít, motivál bennünket, így sürgeti a megújulást. Keményebben fogalmazva azonban azt mondhatjuk, hogy Krisztus szerelme nemcsak késztet, hanem kényszerít bennünket!
Olyan ez a kényszerítés, mint amikor hajótörést szenvedtünk mindannyian, és csak egy nagy mentőöv áll rendelkezésünkre, így mindnyájan kénytelenek vagyunk ebbe a mentőövbe kapaszkodni, és az egyetlen látható szigetre, együtt kijutni. Ez az egyetlen mentőöv, ez az egyetlen látható sziget a mi Urunk Jézus Krisztus megváltó szeretete. Egyedül Krisztus (solus Christus)!
Igen, ez a figyelmeztetés is szerepel a Bibliában, és nagyon eltalált.
Rettenetes indulatok munkálnak bennünk! A történelmi események ugyanúgy igazolják ezt, mint a jelenkor feszültségei. A jóléti és az elesett társadalmak egyaránt forronganak az indulattól; felhalmozott energiák ezek robbanótöltettel, jogos és mégis önző érdekekkel. Az indulatok a mindennapok apró ügyleteiben is szélsőségesek.
Egyik ismerősöm említette nekem az alábbiakat: „Minden szeretettel teli igyekezetem ellenére kapok olyan leveleket, amelyekből süt a cinizmus, az indulat, a féltő szeretetbe és barátságba csomagolt fenyegetés, miszerint, ha nem vigyázok jobban magamra, meghalok… Persze ezek nem halálos fenyegetések, de utalnak arra, hogy meg fogok halni, ha nem lassítok, mert ugye annyira szeretnek a levélírók. Megdöbbenek azon, hogy milyen indulatokat támasztanak bennem is ezek a levelek.”
Kedves Testvérek! Mai újszövetségi igénk a bibliaolvasó kalauz szerint: a Korinthusbeliekhez írt második levél 4. része. 1 Ezért tehát, mivel…
Isten kegyelmével dicsekedhetünk. Minden kegyelem. Ez a kegyelem éltet, ez a kegyelem üdvözít, ez a kegyelem teszi áldottan értelmessé és teljessé a földi életet, az Úr által „itt” kijelölt időben. Ez a kegyelem adja a hitet, és ez a kegyelem érleli a hitünket, ahogy telik földi életünk ideje, miközben egyre inkább belátjuk, hogy egyetlen lehetőségünk van: hűséggel tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, miközben egyre inkább ráhagyatkozunk erre a megtartó, megváltó kegyelemre (12–14).