1848. március 15. hősi korszaka

Ft. Prof. Dr. Dr. Csohány János Theologiai Professzor

Ezeregyszáz éves hazánk korszakfordító újjászületésének ünnepén kegyelettel, büszkeséggel teli csodálattal és hálával emlékezünk 1848-49 hőseire. 1847 novemberében ült össze Pozsonyban az utolsó reformországgyűlés. Nem kevesebb, mint az ország rendi alkotmányon nyugvó királyság helyett polgári alkotmányos királysággá alakítása volt a Batthyány Lajos és Kossuth Lajos vezette ellenzéki párt célja. Ehhez meg kellett változtatni a politikai, társadalmi és gazdasági rendszert. El kellett törölni a rendi kiváltságokat, fel kellett szabadítani a jobbágyokat, kimondani a törvény előtti egyenlőséget, a közteherviselést, kiterjeszteni a választójogot, ezek alapján szükség volt népképviseleti országgyűlésre, felelős kormányra, magyar honvédségre és pénzügyre, az 1541 óta különálló Erdélyi Nagyfejedelemséggel történő egyesülésre. Komoly áldozatot kívánt az országgyűléstől, amelyet többségében nemesek és római katolikus egyházi személyek alkottak, hogy saját addigi hatalmukat adják át a nép által választott országgyűlésnek, mondjanak le kiváltságaikról, legyenek a törvény előtt addigi jobbágyaikkal, a városi polgárokkal és az ország más lakosaival egyenlő jogállásúak. Anyagi létalapjukat is veszélyeztette, ha kimondják a jobbágyok felszabadítását, mert ezzel elesnek jobbágyaiktól húzott jövedelmüktől, az egyháziak pedig a tized adta anyagi biztonságtól, hogy csak a legkeményebb áldozatokat említsük. 1848. március 15-e azonban olyan fordulatot hozott, hogy a nagy változás megtörtént.

Az országgyűlés és a király a változtatások mellé állt. A király kineveztette az első felelős magyar kormány miniszterelnökévé Batthyány Lajos grófot, az országgyűlés pedig harmincegy törvényben megalkotta az átalakulás törvényes alapjait. 1848. április 11-én Pozsonyban V. Ferdinánd király magyar nyelven megtartott beszédében jelentette be a törvények szentesítését. Úgy látszott, hogy minden alkotmányosan és békésen végbe fog menni. Nem így történt. Tekintsük át röviden azt a dicső folyamatot, amelyet március 15-e indított el, hogy annál nagyobb tisztelettel tekintsünk őseink helytállására és mindez erőt adjon nekünk nemzetünk és hazánk javának előmozdítására.

A bécsi kamarilla kényszerűségből egyezett bele a polgári átalakulásba. Ez az átalakulás nem csupán a Magyar Szent Korona országait, hanem az addigi Osztrák Császárság valamennyi tartományát érintette. Népképviseleti birodalmi gyűlés és kormány alakult Bécsben is. Mindehhez a bécsi és a pesti forradalom, valamint a birodalomhoz tartozó olasz tartományok forradalma és elszakadási törekvése is hozzájárult. Az itáliai államok hadsereggel siettek az Osztrák Birodalom két olasz tartományának forradalma segítségére. 1848 nyarán a császári-királyi hadsereg döntő győzelmet aratott az itáliai harctéren, augusztus 9-én kötött fegyverszünetet a császári kormány az itáliai szövetséget vezető Szárd Királysággal. Ez a politikai és katonai helyzet volt az oka, hogy addig nem tudtak fellépni Magyarország ellen, mert fel kívántak lépni. A magyar kormány hatáskörében lévő önálló hadügyet és pénzügyet semmi képen sem akartak engedélyezni, sőt a birodalom egysége érdekében a magyar kormánynak alárendelt szerepet szántak a bécsi, általuk összbirodalminak tekintett kormány mellett.

1848. március 23-án Jellasics ezredest nevezték ki Bécsben horvát bánná, aki illír hazafiként külön királyságként el akarta szakítani Magyarországtól Horvátországot és a horvát nyelvű tartományokat és közvetlenül az osztrák császár jogara alá kívánta helyezni. Ugyanezt tűzték ki célul az áprilisban szervezkedni kezdő szerbek, akik Szerb Vajdaság néven óhajtottak egy magyarokkal, németekkel, románokkal, szlovákokkal és szerbekkel vegyes lakosságú területet elszakítani Magyarországtól és közvetlenül a császár uralma alá helyezni, holott a terület lakosságának többségét nem a szerbek alkották. Áprilistól a szerbek fegyveres zavargásokat kezdtek, június 12-étől pedig nyílt fegyveres felkelést robbantottak ki, amelynek során irtották a nem szerb lakosokat. Az erdélyi románok ugyancsak áprilisban kezdtek mozgalmat, hogy ne egyesítsék Erdélyt Magyarországgal, és Erdély országgyűlésében negyedik nemzetként a románt is vegyék be a magyar, a székely és a szász mellé. A szászok ugyancsak az unió ellen léptek fel és közvetlen Bécs fennhatósága alá rendelésüket kérték. Ősztől a románok és az erdélyi szászok fegyveresen harcoltak és tömegével irtották a főleg közöttük szórványban lakó magyar lakosságot. 1848. szeptember 11-én Jellasics is támadást intézett Magyarország ellen. Mindezeket a mozgalmakat többé-kevésbé titkosan a bécsi kormányzatot háttérből kezében tartó néhány főből áll udvari csoportosulás, mai dél amerikai szóhasználattal junta, akkori elnevezéssel kamarilla támogatta.

A nemzetőrségből, honvéd zászlóaljakból, és magyarországi sorozású cs. kir. katonai alakulatokból lassan kialakult az új magyar hadsereg, amelyet a kormányzat honvédségnek nevezett el. Megoldották a felfegyverzést, felszerelést és felvették a küzdelmet a június 12-én kitört szerb lázadással, majd a magyar törvények szerint törvénytelenül kinevezett horvát bánnal, aki csapataival szeptember első napjaiban betör a Muraközbe, ami Magyarország területe, szeptember 11-én pedig átkel a Dráván és megkezdi előnyomulását a Dunántúlon. Morvaországból az őszön néhány száz főből álló szlováknak nevezet szabadcsapat tört be, amit hamarosan kivertek. Jellasicsot Pákozdnál szeptember 29-én fegyveres ellenállással megállították, mire az Bécs felé elhagyta az országot. A magyarok megsegítésére október 6-án kitört bécsi forradalom segélyére siető magyar sereget október 30-án, osztrák területen Jellasics megverte. Egy hónapos nyugalom után decemberben több irányból hazánkba tört császári király hadsereggel találták szemben magukat őseink. A támadók túlerőben voltak, jobb felszereléssel és hosszú gyakorlottsággal rendelkeztek. Mondjuk ki nyíltan, Európa egyik legjobb hadserege támadt Magyarországra, mégsem tudta leverni önvédelmi harcot folytató eleinket. 1849 tavaszán a honvéd hadsereg győzelmes hadjáratokkal Erdélyt, majd az ország nyugati és északi részét is felszabadította, Budát visszafoglalta.

A Nyugat azonban akkor sem állt mellénk, hagyott elvérezni. Ausztria Oroszország segítségét kérte és egy 1833-ban megkötött szövetségi szerződésük értelmében meg is kapta. 1849. június 15. után a császári hadsereg 170 ezer, az orosz cár hadereje 192 ezer katonával támadt összehangoltan a 160-170 ezres létszám körüli honvédségre, amelynek ráadásul több ezres létszáma fegyvertelen újonc volt. Nem adták olcsón a hazát honvédjeink. A vezetésnek az értelmetlen öngyilkosság, vagy a szégyenletesnek látszó, ám túléléssel kecsegtető fegyverletétel között kellett választani. Az életet választották. Ne szégyelljük, hogy legyőztek bennünket. Ne szégyelljük, hogy a túlélést választották őseink. Harcuk nem elbukott, hanem legyőzték őket. Európa hősként tekintett rájuk csak éppen kormányai hagyták cserben, – mint a történelemben annyiszor – a magyart. Nem volt hiába a véráldozat, nem volt hiábavaló az önkényuralom megaláztatása, 18 év múltán Bécs kénytelen volt kiegyezni Magyarországgal és megadni csaknem mindazt, amit 1848. április 11-én szentesített a király. Thaly Kálmán a neves történész, költő és politikus mondta: „Harcoltunk, vesztettünk, tűrtünk, győztünk!”

Dr. Csohány János