Január 22-e a Magyar Kultúra Napja. 1823. január 22-e szerepel Kölcsey Ferencnek a Himnusz kéziratán, ezért az ünnep dátuma. Az ünnepen, a legkülönfélébb helyeken rendeztek megemlékezéseket. Szatmárcsekén, a Himnusz szülőhelyén ökumenikus istentiszteletet tartottak.
1989 óta lépett elő a Magyar Kultúra Napjává Himnuszunk születésnapja. Az akkori ellenzék javasolta, hiszen a polgári ellenzék nemzeti részének szent volt ez az alkotás. Benne látta kicsúcsosodni a magyar kultúra alkotásait. A rendszerváltoztatás illúziójára készülő kormányzó pártnak fontos volt, hogy kedvére tegyen az ellenzék nagyobb részének, különösen, ha az nem veszélyeztette hatalma átmentését. A Himnusz születésnapjának megünneplése nem zavarta köreit. Korábbi ideológiai aggályai már elmúltak. Akkor már nem is volt ideológiai alapon szervezett párt.
Az ideológia kihullott a párt alól. Megcáfolta az idő. Utópiának bizonyult az egyedül tudományosnak hirdetett világnézet. Egy valláspótlékkal kevesebb lett. Gyors léptekkel tartottak a hatalmon lévők az általuk annyit kárhoztatott, sőt nálunk megszüntetett kapitalizmus felé. Már nem volt számukra halódó. Nem volt elvetendő az embernek ember általi kizsákmányolása. Nagyon is kívánatos. A magántulajdon ismét szent lett, háromszor szent. Ők akkor már szép csendben, de annál gátlástalanabbul vették saját magántulajdonukba a vagyonunkat. A nép vagyonát, ahogy addig fennkölten prédikálták. A nemzeti vagyont, ahogy a közgazdaság tanítja.
Reagan és Gorbacsov akkor már eljutott odáig, hogy a Szovjetunió kiengedi a „népi demokratikus” országokat uralmi köréből. Németország egyesülhet újra. Országunk urai tudták, hogy magukra hagyja őket a „nagy testvér”. Az új helyzetben aligha tarthatják meg politikai egyeduralmukat. Gazdaságivá konvertálták hát hatalmi tőkéjüket. Készültek az ideiglenes háttérbe vonulásra. Még a halálbüntetést is eltörölték. Ezért aztán engedték, hogy kapjon emléknapot a magyar kultúra és az miért ne legyen a Himnusz születésnapján. Hogy a Himnuszban Isten is előfordul, kit érdekelt az már akkor közülük.
1948-49 táján bezzeg másként látták a Himnusz helyzetét. A hatalom megragadásának mámorában bevezették a Köztársasági indulót. Az ünnepségeken azt játszotta diszkréten a zenekar és azt fújta tele torokkal a betanított közönség, hogy „Elnyomás szolga sors/ Ez volt a rend ezer évig./ Hullt a pór, hullt a gyereke,/ Dologtalané volt az ország,/ Míg a nép hordta a terheket,/ A múltba néző csupa sebet lát.” Ekkor kereste meg Rákosi Illyés Gyulát, hogy írjon új himnuszt, vagy „korszerűsítse” a régit, Kodályt pedig, hogy zenésítse meg. Kodály azonban úgy nyilatkozott, hogy jó a régi úgy, ahogy van. Aztán hamarosan elhallgatott a Köztársasági induló és az ünnepségeken úgy konferálták, hogy „hallgassuk meg a Himnuszt”. Éneklése tilos lett, de nem is lehetett volna, mert áthangszerelték, hogy ne is lehessen a zenekarral együtt énekelni. A Himnusz végső akkordjai helyett belevágott a zenekar a szovjet himnusz dallamába és végig játszotta. Az iskolákban oroszul és magyarul megtanították az akkor éppen érvényben volt szovjet himnuszt, és ha úgy adódott a kórus „lelkesen” elfújta, hogy „szabaddá lett népek örök szövetsége,/ A nagy Oroszország műve e frigy…”
A forradalom alatt elfoglalta méltó helyét a Himnusz. Zengett tele torokból. Nem kellett hozzá zenekar sem. A hangján szólt, és ha Jerikó falai nem is, de szobrok dőltek, csillagok hullottak le. A szabadságharc leverése után új címert kapott az ország. A heraldikai képtelenségként megfont búzakoszorúba nagy nemzeti színű pajzsot állítottak. A Himnusz is játszódott, most már a szovjet nélkül, de némán kellett hallgatnia a közönségnek. Csak semmi éneklés, mert akkor ki tudja mi lesz.
A rendszerváltozás úgy találta a magyar lakosságot, hogy már nem is akarta énekelni a Himnuszt. Beletörődött, hogy azt nem szabad, majd, hogy nem kell, végül minek énekelni, és legvégül, hogy nem is tudja énekelni a Himnuszt. Nemzetközi sporteseményeken az idegen sportolók lelkesen énekelték saját himnuszukat, a magyarok ilyenkor kukán álltak és látszott sokukon, hogy bár csak érne mielőbb véget az a kínos jelenet, amikor nekik nincs mit tenniük. De néma maradt a sportesemények magyar közönsége is, ha szólt a magyar Himnusz. És ez így volt az utóbbi tizenkét évig a szabadság beköszönte után is. Sok szem üresen mered a semmibe és sok száj mozgott némán – rágta egykedvűen a rágógumit. A szívek még nem szabadultak fel. A Himnusz elnémítása túlságosan jól sikerült. 1989-ben megengedhették az elvtársak a Himnusz születésnapjának és azon a magyar kultúrának ünneplését, mert meg voltak győződve, hogy a Himnusz kérdését ők elintézték negyven év alatt. Kihalt a dallama és kihalt éneklésének a mersze. Szégyen lett nyilvános éneklése. Visszaszorult a templomokba, mint a vallás. Már, mint a keresztyénvallás. A buddhista, a mohamedán, a Krisna-tudat, stb. pedig miért énekelné templomában is.
A magyar kultúra tanítása az utóbbi évtizedben kezdi áthatni az iskolázást, a közvélemény formáló eszközöket, éneklik labdarugóink a válogatott mérkőzéseken is. És ez így van jól. Meg kell ismerni a Himnuszt. Igazi tartalmát, szövegét, legalább első versszakát kívülről és énekelni is tudni. Mindenek előtt pedig szeretni, mit szeretni, rajongani érte, hogy átforrósodjék érzelmünk, amikor felcsendül és boldogok legyünk, hogy énekelhetjük. Hadd hallja a világ, hogy magára, s Himnuszára talált a magyar. Benne reményt lát és ígéretet. Csak a széthúzás helyett legyen egymásra találás országunkban és akkor a poklok kapui sem fogják megdönteni.
Csohány János