Emlékbeszéd a protestáns gályarabok szabadulásának
350-edik évfordulójára
A Tiszántúli Református Egyházkerület gyülekezetei számára
Írta: Dr. Csorba Dávid
(1. dia, címlap) 2026 februárjában a Magyar Református Egyház egy évszázadokkal ezelőtt történt eseményre emlékezik. 350 éve történt, hogy prédikátorainkat gályarabságra adták el, és onnan, csodálatos módon, 1676. február 11-én mégis megszabadulhattak. A mai vasárnapi istentiszteleten sok-sok gyülekezetben irányítjuk közösen a figyelmünket rájuk. Történetük felidézése így nem csak velük, hitvalló őseinkkel köt össze lélekben bennünket, hanem egymással is.
*
(2. dia, térkép) 1674 tavaszán zajlott az a per Pozsonyban, melynek keretében 30 vármegye evangélikus és református papját és tanítóját idézték be a vésztörvényszék elé. (3. dia, meghívó levél) A vád hivatalosan a király elleni összeesküvés volt, ám a katolikus kormányzat célja a perrel valójában abban állt, hogy felszámolja a református és evangélikus gyülekezeteket. A vádakat nem tudták bizonyítani, az ítélet mégis megszületett: börtön várt papjainkra, ha nem mondtak le az állásukról, nem hagyták el az országot, netán nem tértek át a katolikus hitre. (4. dia, börtön) Többen nem vállalták a hiábavalónak ígérkező küzdelmet. De 70 fő mindvégig kitartott, mert a saját kényelmükkel és biztonságukkal szemben fontosabbnak gondolták a hit és a gyülekezetek melletti kiállást.
(5. dia, hegyi út) Kilenc hónap börtön és szenvedés után a meg nem tört 70 elítéltről úgy döntött a bécsi udvar, hogy spanyol gályákra adják el őket evezősnek, életfogytig tartó munkaszolgálatra. Előbb a horvát tengerpartig, Triesztig hajtották le őket gyalogosan, összeláncolva; majd a gyengéket egy várbörtönbe zárták, az erősebbeket pedig hajón vitték át Itáliába, s indult az újabb gyalogmenet, egészen Nápolyig. (6. dia, eladatás) Itt adták el aztán őket gályarabnak, lajstromba véve és megbillogozva őket rabszolgaként.
A prédikátorokért sok gyülekezet itthon is síkra szállt. (7. dia, 4 professzor) Ám a gályarabok kicsempészett levelei eljutottak a nyugat-európai egyetemekre, egykori tanáraikhoz is, akik mozgósították érdekükben a református és evangélikus világot. Holland és a svájci városvezetők és tudósok, magas rangú diplomaták és protestáns fejedelmek jártak közben az érdekükben, és gyülekezetek tucatjai gyűjtöttek pénzt a kiváltásukra. Végül sikerült őket a rabságból kimenteni. (8. dia, Ruyter) Előbb 1676 februárjában az itáliai gályarabok szabadultak ki, Michiel de Ruyter holland admirális közbejárására, majd májusban az ausztriai és magyarországi börtönökben senyvedőket is szabadon bocsátották, összesen 41 főt. Ők a magyarországi protestáns gályarabok: magyar, szláv és német nyelvű tanítók, lelkészek, professzorok, esperesek és püspökök – a református és evangélikus egyház szolgálattevőinek színe-virága.
*
Két magyar gályarab írását idézzük most meg, hadd mondják el ők maguk, miként élték meg ezeket a történéseket. A február 11-ei szabadulás eseményeit Otrokocsi Fóris Ferenc szavai tárják elénk (9. dia, Kassa, Pozsony, Nápoly):
„De bármennyire csikorogtak is a pokol kapui, és bármennyire szőtték alattomos terveiket, semmiképpen sem sikerült nekik megváltoztatni Istennek a mi megszabadulásunkra kiszabott idejét. Mihelyst ugyanis Ruyter Mihály úr, e mi Mózesünk, az isteni gondviselés folytán (…) egész hajóhadának vitorláit és hajóinak orrát Nápoly felé irányította, szabadon bocsáttatásunk jótékony szellője ismét feltámadt.
Kevéssel ezután, tudniillik [1676.] február 11-én, délelőtt 10 óra tájban a holland hajóhad Nápoly kikötője felé tartott (…), rólunk délután két óra körül leszedték a bilincseket, és aznap estig egy másik, velünk szemben lévő gályát rendeltek számunkra tartózkodási helyül. (…) Aztán minket a gályák vezetőségének hivatalos szobájába hívtak, s ott neveinket a gályarabok ama névjegyzékéből – amely könyvet méltán a Halál könyvének nevezhetünk, s amelybe előbb nagy rettegések közepette és minden reményünk elvesztésével beírták neveinket – azokat most onnan kitörölték. (…)
A mi rettentő megpróbáltatásunk (…) Istentől volt, de a Krisztusért magunkra vállalt igen sanyarú fogságnak eme legboldogabb kimenetele is az Ő akarata volt! És Isten, a mi legkegyelmesebb Atyánk, az Ő szolgáit, akiket megsebesített, meg is gyógyította; akiket minden nyomorúságoknak sírjába zárt, fel is támasztotta; akiket ama Fenevaddal kegyetlen és végzetes küzdelemre dobott, azoknak megmutatta (…) a dicsőséges és győzedelmes menekülés napját; akiket legalacsonyabbá (…) tett, azokat fejedelmek közé helyezve a legnagyobb tisztességgel ismét megkoronázta.
Istenünknek ily nagy jótéteményein, rajtunk való könyörülésén és hatalmán hálatelt szívvel örvendeztünk, s mint az Ő kegyelméből a Fenevadon és annak képén győztesek, Mózesnek és a Báránynak énekét nagy buzgósággal énekeltük, mert nagyok és csodálatosok a mindenható Istennek dolgai, igazságosak és igazak az Ő utai, aki az Ő ártatlan szolgáit a Fenevad dühétől és zsarnokságától megvédelmezte. (…) Ki ne félné Őt? Ki ne dicsőítené az Ő nevét? Őt, aki egyedül tökéletes szent.”
(10. dia, könyvek, Ruyter-pénz) Egy másik krónikás, Kocsi Csergő Bálint összegyűjtötte a velük történtek iratait, számos levelet, kiadványt, egy latin nyelvű elbeszélése pedig összefoglalta a szenvedésük történetét. Itt olvashatjuk a szabadulás pillanatait is. A nápolyi öbölben ringatózó hajókon az egykori rabok találkoztak az admirálissal, s ezt követően indultak meg a szicíliai vizekre a többieket is kiszabadítani. Az összegyűjtött, 26 élő mártír csendes nyomorúságát látva, az admirális megidézte legnagyobb győzelmét, amikor tíz évvel korábban egy négynapos tengeri csatában legyőzte az angolok hajóhadát. Ám mégis, tette hozzá, a mai szabadítás „az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam”. S mikor Harsányi István a többiek nevében a köszönet szavait kezdte formálni, azt így hárította el: „nincs miért hálálkodni, csak Isten eszköze voltam”. Mire a szószóló ekként válaszolt: „Az Isten eszközeinek is meg kell adni méltó becsületüket”. Kocsi Csergő Bálint ezért a következő fohásszal zárta le a megszabadítás történetét: „Legyen annak a Ruyter Adorján Mihálynak dicséretes emlékezete a magyarok előtt a gályán nyomorgó papok megszabadíttatásokért.”
(11. dia, 1 metszet, 2 szöveg) 1674-ben, a húsvét előtti nagyböjtben szólították be prédikátorainkat a perbe, pünkösd előtt ítélték el őket, 1676-ban kisböjt idején szabadultak, majd ismét pünkösdkor vehettek először újból úrvacsorát. Amikor a megszabadítottak első csoportja 1676 májusában Zürichbe érkezett, a Krisztus élő mártírjaiként tekintettek rájuk, és hősöknek kijáró tiszteletben részesítették őket. (12. dia, vándorlási körgrafikon) 1677 októberében indultak haza, miután a reformáció emlékünnepén Istennek hálát adtak, és a svájci házigazdáikkal közösen úrvacsoráztak. A visszavezető út sem volt egyszerű, s a legtöbben négyévnyi távollét után, 1678 nyár végén érkeztek meg a szülőföldjükre. Egyházmegyei iratok igazolják, hogy a gályát vagy a várbörtönt megjárt rabok nagy része ismét lelkészi szolgálatba állt, leginkább saját egyházmegyéjében, sokszor pedig éppen a korábbi gyülekezetében. Mi ez, ha nem az Isten útja, melyen Ő a nyomorúságon is átvezet?
*
Amikor a nemzeti hőseinkre emlékezünk, csekély számokat idézünk fel: az 1848–49-es forradalom és szabadságharchoz 13 aradi vértanú nevét soroljuk; az 1956-os eseményeket pedig az első megemlékezéskor, 1989-ben mindössze 6 koporsó jelenítette meg. De ez csak a jéghegy csúcsa. Az aradi 13 nem 13 fő volt, és ’56 mártírjainak száma is jóval több volt hatnál. (13. dia, debreceni emlékoszlop) Ugyanígy a 41 gályarab is csak azok száma, akiknek a neve szerepel a debreceni Nagytemplom mögötti Emlékkert 1895-ben felállított oszlopán. A felelősségre vont és elítélt, majd megmenekült hitvallóink mellett százszor annyi bebörtönzött, megkínzott élettel, félbeszakadt karrierrel, megtört életpályával, ezerszer annyi megfélemlített rokonnal és gyülekezeti taggal, generációkon áthúzódó traumától sebzett közösséggel kell számolnunk. A gályarabok szenvedésének korát gyászévtizednek nevezzük (1671–1681), az ezt körülölelő időszakot ellenreformációnak, a kort a vallásháborúk korának.
Nekünk, magyaroknak a közös múlt kitörölhetetlen része 1956, 1848, amint a Rákóczi-szabadságharc is. Református magyarként azonban önazonosságunk fontos eleme a gályarabokra való emlékezés is. Nem lehet felejteni. Kötelességünk emlékezni és emlékeztetni erre az utódainkat is. Nem azért, hogy fenntartsunk egy régi viszályt. Hanem azért, hogy a hit szemével közelítsünk a letűnt korokhoz, s így felismerhessük a múltban a mi személyes életünket és a reánk váró hitbeli döntéseket is.
(14. dia, festmény) A gályaraboktól alig maradt ránk egy pár tárgy, néhány könyv, két mártír Zürichben megfestett portréja, de semmi több. Amikor rájuk emlékezünk, már tudjuk azt, amit ők még nem láthattak: hogy kik követték őket, hogyan éltek, kik voltak a magyar református múlt felénk érő évszázadainak hősei, hitvallói. A történész megmagyarázza majd a miérteket, de nekünk a hogyanra kell építeni: őseink hitvallása miatt élünk itt és most református keresztyén emberként. Ha ők a legnagyobb mélységből a Krisztusra tudtak nézni, akkor nekünk – már csak rájuk tekintettel is – kötelességünk a magunk harcait megharcolni. Nem panaszkodni, nem vádolni, hanem a Krisztus követségében járni. „Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” (Róm 14,8)
Így tehát amikor emlékezünk, emlékjelet állítunk a tünékeny múltnak, ébresztgetjük a jelenben élőket, és követésre ösztönözzük az utánunk jövőket. (15. dia, rimaszombati emlékmű) Ma, amikor a gályaraboknak szerte a Tiszántúlon ünnepet szentelünk, az emlékezés rávilágít az egyedi, múlandó, esendő világon túl egy mennyei világra, és elénk állítja Krisztus tanítványainak örök feladatát, de egyben örök reménységét is.
A gyászévtized névtelen áldozatainak és a hitükért a szenvedést bátran kiálló gályaraboknak legyen áldott az emlékezete!