„A Felséges örökséget adott a népeknek, és szétosztotta az ember fiakat, megszabta a népek határait” /Mózes V. 32:8/

Magyar Testvéreim!

Fiume látképe 1918 – Debreceni Református Kollégium – Mikes-Szentkereszty kastély Zágon

“Havas Kárpáttól kéklő Adriáig
Egy ország lesz itt,egyetlen s magyar”

VESSZEN TRIANON

Régi hagyománya és törvénye volt az egyháznak, hogy az esperes egy vizitációs tanácsossal meglátogatta évente egyszer a megyéjébe eső gyülekezeteket.
Mindig volt áldása a kanonika vizitációnak, hiszen közvetlen láthatták egy gyülekezet életét, meghallgatták örömeiket és gondjaikat. Arra is jók voltak ezek az alkalmak, hogy tájékozódjanak az eltelt egy év lelki és anyagi épüléséről. E régi vágású esperesek még valódi pásztori jósággal, és képmutatás nélküli szeretettel érkeztek a falúba, és jó hangulatban távoztak szekereiken a presbiter atyafiak sűrű kézfogása után. Ma már csak versekben, és régi jegyzőkönyvekben olvasunk róluk. Kihaltak, mint a jobb rész a világból.

Úgy esett, hogy 1920 nyarán is indult volna vizitációra Nagycsanádról Magyarcsanádra az esperes, de szinte az ország közepén útlevelet kért tőle a fegyveres román határőr, – „hogy ez innentől Románia, és ők parancsolnak, vegye tudomásul”. A döbbenettől nem tudott megszólalni Isten öreg szolgája, keserűen, csalódottan és tanácstalanul állt. Most mi lesz? Kettévágták faluját?
Egyházmegyéjét? Országát? Népét? Családját? Ez nem történhetett meg. Rossz álom csak. Sok keserűség érte életében, de ehhez fogható tehetetlen érzést még soha nem tapasztalt. Mikor közeli hozzátartozóját temette, az nem fájt ennyire.
A román gúnyosan mutatta, hogy a Maros sodrásának a közepe az új államhatár. A korhadt fahídon csak közepéig mehet, mert ha azon túllép, belelövi a Marosba.
Hazaérve a szegényes parókiára, minden keserűsége kiszakadt fáradt lelkéből. Felesége még nem látta sírni, de az asztalra boruló zokogót hiába próbálta vigasztalni, nem lehetett.
A virágzó Tiszántúli Református Egyházkerület elvesztett 650 gyülekezetéből 250-et, a Partium mint egy vákum ott állt az új határ és a Királyhágó között Nagybányától Szatmáron, Nagykárolyon, Nagyváradon, Zilahon, Nagyszalontán, Aradon át Temesvárig gazdátlanul.
Ki segít Istenem e helyzetben? – kérdezték a trianoni tragédia gyalázata után. Isten küldte Sulyok István tudós püspököt Komádiból, és ő 1921-ben megszervezte a Királyhágómelléki Református Egyházkerületet, az új Főiskolát, népe életét. Törölte könnyeit síró és kifosztott sorstársainak a határ mindkét oldalán, háromszor újraválasztották, a román hatalom gyűlölete nem tudta megtörni hosszú élete folyamán.

Tekintsük meg áldott életű és emlékű Sulyok István püspök úr síremlékét a nagyváradi Rulikowski temetőben!

Isten a történelem Ura, és a legkilátástalanabb helyzetben küldi a segítséget és a szabadulást. Fiakat támaszt.
Méltóságos Horthy Miklós Kormányzó úr 1920. március 1. – 1944. október 16. között volt a Magyar Királyság Kormányzója, és nemzetmentő küldetése szinte napra összeér Ft. Sulyok István püspök úr szolgálatával.
Kenderes, Debrecen, Sopron, Bécs, Fiume állomásai jelzik jellemének legmagasabb erkölcsi nívóját, szellemének páratlan szárnyaló pallérozottságát, hazaszeretetének Rákóczi Fejedelemhez mérhető lángját.

Tekintsük meg Fiume városát, honnan indulva a Kormányzó úr a császári és királyi flotta parancsnokaként érkezett népe megmentésére.

Közös vonása volt a püspöknek és a kormányzónak, hogy olthatatlan szeretettel mindenüket képesek voltak feláldozni Nagy-Magyarország szent üdvéért!

Tekintsük meg Erdély – Tündérország című kisfilmet!

Mózes V. könyve a Deuteronomium, a Tóra utolsó kötete. Dr. Hertz J. H. professzor a Brit Birodalom Főrabbija az alapigénkről az alábbi tanítást írta le:

„Mózes gondolatban a halálát követő idő messze jövőjébe képzeli magát, onnan pillant vissza Izrael történetére és abból vonja le a tanúságokat. Az eredmény Isten eljárásának igazolása Izraellel szemben. Szembeállítja Isten jóságos szeretetét és változatlan hűségét Izrael hűtlenségével és hálátlanságával. Az egymást követő szerencsétlenségek, amelyek Izraelt sújtani fogják, megtorlás érzéketlen és hálátlan magaviselete miatt.”
„Figyeljetek egek, hadd emeljek szót. Felhívást intéz az éghez és földhöz, hogy tanúskodjanak az isteni igazság mellett, amiről szólni akar. Adjatok dicsőséget Istenünknek.”
„Jogszegés, vagy jogtalanság Isten igazságosságának elismerése, a zsidó vallás egyik alapelve.” – „Ő teremtett, Ő alkotott, Ő tett erőssé. Erős alapot szerzett számodra, hogy nagy és tartós szerepet játszál a világ történetében.” – „Isten helyet és örökséget osztott ki a nemzetek részére. ami a Genezis X és Xl. fejezetében el van mondva.”

A legrégebbi írott jogalapot és jogforrást olvashatjuk az Igében, melynek látni kell a hatásait is. Van Istentől nyert örökségünk, és a Mindenható megszabta határainkat, melyet az agresszor nagyhatalmak jogellenesen megváltoztattak, és a Szent Korona országát minden etnikai és emberiességi szempontot nélkülözve az utódállamoknak prédaként odadobták 1920. június 4. napján.
Még halottainktól is félnek, hiszen az Erdélyi Helikon zseniális íróit és költőit rettegi a román hatalom. Wass Albert írófejedelem sírját feldúlják Marosvécsen, Nyírő József 1953 óta nem lehet eltemetve Székelyzsomboron!!! Sütő Andrást megvakították 1990-ben.

Őrt állnak Úz völgyben – Tekintsük meg a fotón hűséges véreinket a végeken, ahogy vigyázzák őseiket haló poraikban a gyalázat elől!

Bódás János: Zsoltáros prédikátor – Szenci Molnár Albert emlékének – Olvassuk el a verset!

Népedért voltál mindhalálig vándor,
zsoltárfordító lelkes prédikátor!
Bolygó lábad rég csillagokra hágott,
s lelkedből most is csapkodnak a lángok,
miktől a szívünk tüzes szárnyakon száll,
ha felcsendül a drága régi zsoltár.

Fogadd a hálát, mit egy hitben álmos,
tört nemzedék most emlékednek áldoz,
s melyhez dadogva keresi a szót
egy késő prédikátor, korcs utód . . .

. . . Rázós szekéren s legtöbbször gyalog,
ha zápor hullt, ha sütött, ha fagyott,
küzdve a testtel, járvánnyal, szelekkel,
küzdve a nyelvvel és makacs rímekkel,
így jártál messze országokon által
lelket emésztő, áldott szomjúsággal.
Jártál Kálvin kőszirt-lelkének ormán,
a csillagok közt Dáviddal csapongtál,
s mikor eszméik rajtad átremegtek,
Dávid és Kálvin – magyarokká lettek!
Nap felé mentél, mindig magasabbra,
lelkesedésben, sohasem lohadva,
s fényt hoztál, melytől eltűntek az árnyak,
még félhomályban álmodó hazádnak.
S hogy népedet a sok csapás leverte,
a magyar zsoltár új életre keltve
zengett ajkadról, mintha láng lobogna:
“Tebenned bíztunk eleitől fogva!”

– Minket szárnyas gép, gyorsvonat repít,
habzsolhatjuk a könyvek ezreit,
az asztalunkon gyors írógép kattog,
bőrszékben vívjuk, betűkkel, a harcot,
szavunk simább, a rímeink csengőbbek,
gyors hullámain a kék levegőnek
pillanat alatt száll a szó az eszme
messze tájakra, messze tengerekre,
gép- szörnyek ontják naponként a könyvet,
ma látni, tudni ezerszerte könnyebb,
s a gőgös ember, eget ostromolván
áll tudománya büszke Bábeltornyán!
Minden miénk: a magasság, a mélység,
csak . . . hitünk nincs! Szívünkben gyenge mécs ég,
lelkünkön szenny: gond, bánat, bűn belepték,
belénk esett a legszörnyűbb betegség:
a hűs közöny. Renyhék, lohadtak lettünk,
mi már mindennel torkunkig beteltünk,
s nincs láng, mi űzzön gyújtva és emésztve
szent harcra s bátor bizonyságtevésre!

Téged idézünk, hogy megszégyenítve
hajts minket újra fel a hit-zenitre,
honnan lenézve minden összeolvad:
pusztaság, templom, tegnap és a holnap,
s ahol meglátjuk sírva, szégyenülten,
hogy nap, hold, föld csak porszemek az űrben,
s erőnk, tudásunk porszemnél parányibb,
s hogy egyszer minden, minden szertemállik,
de él, ha hittől, szeretettől fénylett,
mi bennünk Istenből való: a lélek!

Gyújtson a példád lelkesedést bennünk,
hogy a lélekért hősi harcot kezdjünk.
Ne zárjon minket, mint fülledt verem,
renyhe közöny, rothasztó kényelem!
Fülünk is búja zenéhez szokott már:
harsogja túl a muzsikát a zsoltár!
Ez zendüljön meg a vihar szavában,
szalmás kunyhókban, fényes palotákban,
legyen örömünk, vígságunk dalává,
legyen a munka boldog himnuszává,
ne üres szó legyen, mely ködbe vész,
legyen meggyőző bizonyságtevés!
Legyen a lelkünk tüzes szárnycsapása,
kürt, mely a Mindenséget átkiáltsa,
láng melytől a nap fényesebbé válik,
hang, mely elér az Isten trónusáig,
s zengjen ajkunkról, mintha láng lobogna,
életet keltve bús lélek-romokba:
“Tebenned bíztunk eleitől fogva!”

Szép példát mutatott a politikának a Református Egyház 10 esztendeje, mikor az Alkotmányozó Zsinat kimondta Debrecenben, hogy éljen bárhol a világon valaki, ha vallja és vállalja, része az egyetemes Magyar Református Egyháznak. Határok fölötti nemzetegyesesítés volt ez, hiszem, hogy határtalan szeretettel.
Trianon tragédiájának fájó sebeit gyógyítja, hogy újra egymásra találhatnak a testvérek 100 év magány után. Négy nemzedék élte meg a szétszakítottság keserű poharát és fekete kenyerét.
A húsvét utáni negyedik vasárnap Cantate vasárnapja. Nevét a 98. Zsoltár 1. versétől kapta: „Cantate Domino canticum novum” – Énekeljetek az Úrnak új éneket!
Aki énekel, annak szószék a szíve.
2009. május 22. napja után 10 esztendővel omoljanak le a közöttünk lévő kőfalak, mely még mindig sokszor fájdalmasan elválasztanak testvért a testvértől.

Korál: A kőfalak leomlanak – Hallgassuk meg a dalt!

„Az egész emberi nemet egy vérből teremtette, hogy lakjon a föld egész felszínén, meghatározta elrendelt idejüket, és lakóhelyük határait”

/Apostolok Cselekedetei 17:26/

Ismerős Arcok: Nélküled – Hallgassuk meg a dalt Dunaszerdahely hű magyarjainak lelkes előadásában!

„Mert az Úr része, az Ő népe” — Így legyen! Ámen!

Mohácsi László
tiszteletes úr

Debrecen-Józsa, 2019. május 18.

A képek forrásai:

Vélemény, hozzászólás?