Bibliaóra (2020. november 19.)

Nt. Hegedűs Lóránt református lelkész

Kedves Testvérek!

Mai bibliaórai alkalmunk gyanánt fogadjátok szeretettel dr. Balla Péter testvérünk igei áhítatát!

Balla Péter Bibliaóra, Bp.-Szabadság-téri Ref. Egyházközség

Lekció: Jelenések könyve 22,10-21

Textus: Jelenések könyve 22,12: „Íme, eljövök hamar, velem van az én jutalmam, és megfizetek mindenkinek a cselekedete szerint.”

Kedves Testvéreim!

A Jelenések könyvével viszonylag keveset foglalkozunk Gyülekezeteinkben. Sok nehezen érthető kép van benne, de a Szentírás része, ezért engedjük, hogy hadd gazdagítsa a mi hitünk tartalmát, lelkiségünket és életvitelünket is! A könyv megértését talán legjobban az eleje és a vége segíti – a mai alkalmon mi hadd foglalkozzunk a könyv utolsó szakaszával. Hadd mondjuk el mi is minden korszak gyülekezetével, a Lélek indítására, az egyik legszebb fohászt: „Jöjj, Uram Jézus!” A textus maga is egy „nehéz vers”, amely adhatna félreértésre okot: hogyan lehet értenünk azt, hogy mindenkinek a cselekedete szerint fog majd megfizetni a mi Urunk? De valójában mégsem félreérthető, mert aki a Jelenések könyvének végén ezt elolvassa, az már előtte sok fejezetben teljesen világosan megértette – és vallja is a könyv írójával, János apostollal együtt –, hogy csak a megöletett Bárány kereszthalála, megváltó önfeláldozása érdeméért van üdvösségünk. Ezért a Jelenések 22,12-beli vers félmondata biztosan nem az üdvszerző cselekedetekre utal.

Mi reformátusok óvatosak vagyunk a jutalom szó kimondásával, mert éppen ettől félünk: mintha arra utalna, hogy valamilyen módon megérdemelhetnénk bármit is. De a könyv egészében és a Szentírás egészében világosan tanít bennünket Urunk arra, hogy csak kegyelemből van üdvösségünk. Hadd idézzem azt a nagyon jól ismert verset az Efezusi levélből, ahol talán a legnyilvánvalóbban olvashatjuk páli igeként összefoglalva azt, amit azután a reformátorok is ismét a középpontba helyeztek: „Kegyelemből tartattatok meg hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék” (Ef 2,8-9). Ez a mondat, ahol a kegyelemből való üdvösségünk a legtisztábban megszólal, közvetlen közelében áll annak a másik mondatnak, amelyben Isten megígérte, hogy elkészít számunkra jócselekedeteket, hogy azokban járjunk (Ef 2,10).

A jutalom azt jelenti, hogy ha elfogadom a megöletett Bárány kegyelmét (Jel 5,6), ha a Bárány vérében mosom meg ruháimat – ahogy ez a könyv másutt ezt világosan tanítja (Jel 7,14) –, akkor minden egyebet, e földön is nagyon sok áldást és ajándékot és az üdvösségemet is csak Krisztusra nézve, Istentől jutalomként kaphatok meg. Itt figyeljünk azért most e szakasz néhány gondolatára. Ki-ki, remélem, otthon újra előveszi majd és még többet is talál benne, én most csak néhány kifejezést szeretnék kiemelni e gazdag és szép szakaszból.

I.

Az egyik tehát ez a helyesen értett szó: cselekedetek. Nem szeretném református emberként elkövetni azt a hibát, hogy azt gondolom, hogy „könnyelmű, elvetemült emberré” válhatnék a kegyelem tanítása alapján, Heidelbergi Káténk régebbi fordításának kifejezésével élve (HK 64. kérdés; az új fordításban így hangzik: „Nem tesz ez a tanítás könnyelmű és gonosz emberekké?”). Nyilván a hálaadás, az én Isten iránti viszont-szeretetem helye az, ahol ez a szó elhangozhat. Például a Kolossé-levélben az első rész elején ezt a kifejezést olvassuk: „minden jó cselekedettel gyümölcsöt teremvén” (Kol 1,10). És ott még valóban ez a jelző is bátran ott szerepel a cselekedet előtt: cselekedet. A hála a kegyelemért, a befogadottság hálája milyen cselekedeteket hív elő válaszul az életemből? De ez a hálából cselekedetekkel való válasz egy nagy figyelmeztetéssel is együtt járt itt a felolvasott hosszabb szakaszban a Jelenések könyvében. Az egyik legnehezebb vers mögött áll ugyanis, amely valójában ószövetségi szavakra építő, de az Újszövetségben még Jézus tanításában előforduló figyelmeztetésre is emlékeztet bennünket. Amikor Jézust a példázatok elmondása közben a tanítványok megkérdezik, hogy miért szól példázatokban, akkor Jézus idézi az Ézsaiás könyvéből, hogy a kívül valók elől ezek elrejtetnek, és látván látnak és mégsem értenek, és nem térnek meg (Mt 13,14-15). Én úgy értem ezeket a nagyon nehéz szavakat, hogy „aki gonosz, legyen gonosz ezután is, és aki bűntől szennyes, legyen szennyes ezután is” (Jel 22,11a): ez azokra vonatkozik, akik elutasítják maguktól a kegyelmet. Ők a maguk erejéből akár a maguk jó-keresése útján sem fognak tudni megváltozni. A kegyelmet mindvégig elutasítók betöltik ezt a megkeményedésre vonatkozó, Ézsaiás 6,9-10 szakaszból Jézus által idézett igét (Dán 12,10 is nagyon hasonló ehhez). De az egész Jelenések könyve – és én így olvasom az egész előtte levő, teljes Szentírást, hogy a teljes Írás – az ítéletes igéket is mindig azért mondja el, mert mindaddig, amíg ezek elhangzanak, addig meg lehet térni. Ezért folytatja így: fogadd be e próféciás igéket, te tartozz azok közé, „aki igaz”, aki elfogadta Jézus megigazító kegyelmét, és mutasd ezt meg az életedben, azaz cselekedj igazságot ezután is: „aki szent, legyen szent ezután is!” (Jel 22,11b). A Krisztusban megváltást elnyert ember nem teheti, hogy a háládatosság gyümölcseit ne teremje (Káténk 64. válasza szerint: „lehetetlen, hogy azok, akik igaz hit által Krisztusba vannak oltva, ne teremjék a hálaadás gyümölcseit”), hanem a megváltott ember a megszentelődés útjára lép, és azon jár. Az első üzenetet tehát így foglalom össze: amíg elhangzik bármely igehirdetés során ez az Ige vagy a megtérésre felhívó más bibliai Ige, a megtérés addig sohasem késő. De lesz egyszer, amikor már késő lesz, és aki a felhívó, meghívó szóra mindvégig nemet mond, az belerögzül és úgy marad – ő önmagán nem fog tudni segíteni, és gonosz lesz ezután is.

II.

A második üzenetet abból a három párosból emelném ki, amelyek a kezdetnek és a végnek több kifejezéssel is az összefoglalását adják: a görög ábécé első és az utolsó betűjével („Alfa és Ómega”), magának a „kezdet és a vég” kifejezéssel és közöttük az „első és az utolsó” kifejezéssel (Jel 22,13). Itt Jézus magáról mondja ezt a három párost, amelynek üzenete ugyanazt erősíti. A Jelenések könyvében korábban találkozunk ezekkel a párosokkal, és van, ahol ott is Jézusra vonatkoznak, de van, ahol Istenre magára. Itt a könyv végén, Jézus ajkán ez az ő istenfiúságáról való bizonyságtétel is. Ő ugyanazt kimondja magáról itt e könyv végén, amit ez a könyv egyébként az ő Atyjáról, az Atya-Istenről tanít. Mit jelent számunkra ez a mindent-átfogás, a kezdet és a vég ilyen három párossal való elmondása? Azt, hogy aki a kezdetektől mindvégig Úr, Ő az életünk nehéz időszakaiban is úr lesz. Hogy ha olyan helyzetbe kerülök, ahol úgy érzem, hogy az erőim végére jutok, kétségbe esem – sajnos még az Anyaszentegyházban is találkozunk ezzel: az életem értelme felől is kétség támad bennem –, akkor erősítsen meg ez az Ige, hogy ebben a helyzetben is annak az Úrnak a kezében vagyok, aki a kezdetektől mindvégig a kezében tartja az életemet. Mert erről a kezdetről és a végről a hitvallás-íróinkkal mi úgy valljuk, hogy az Anyaszentegyház is „a világ kezdetétől annak végezetéig”, tehát mindvégig az Ő kezében van – és azon belül az egyéni hívő ember, a Te és az én személyes életem is.

Hálaadás idején könnyű erre gondolni; viszont nehéz a fájdalmak, gyász, betegség idején, bármilyen mélypontján az életünknek, így a jelenlegi járványhelyzetben is. Gondolj a nehéz helyzetekben ezután Arra, aki megmutatta teremtő hatalmát, aki meg fogja mutatni mindeneket újjáteremtő hatalmát! Ő ott van a jelenedben, éppen most, a nehéz, fájdalmas helyzetedben is. Ilyen kéz tart: „az Alfa és az Ómega” kezében van az egyéni és közösségi hívő életünk!

III.

A harmadik kifejezés egy mondatnak a végén hangzott el, számomra ennek ellenére nem másodlagos, hanem nagyon is hangsúlyos. „Én, Jézus, küldtem el angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen nektek a gyülekezetek előtt – ahogy olvastuk (Jel 22,16). A Jelenések könyve első részeiben találkozunk hét gyülekezettel. Van olyan magyarázója ennek a könyvnek, aki szerint valójában az egész Jelenések könyve első renden ahhoz a hét gyülekezethez lett küldve Kis-Ázsiában. Itt a könyv vége felé nyilván ők magukra ismertek, de mi most hadd olvassuk ezt az Anyaszentegyházra, minden gyülekezetre vonatkozó üzenetként. Az Úr Jézus követeket, angyalokat küld, akik prófétákat, apostolokat ihletnek arra, hogy továbbadják, igehirdetésben is elmondják Isten üzenetét „a gyülekezetek előtt”. Így olvastam most én a legújabb fordításunkból, de hadd jelezzem, hogy a görög nyelvben a prepozíciók nem annyira egy-az-egyben megfeleltethetők egyetlen magyar fordítással, mint amilyen pontosak a mi nyelvünkben a helyragok – ez a görög kifejezés nagyon gazdag. Ezért ha több fordítást vesztek elő, könnyen megtaláljátok, hogy egyaránt lehet ezt a kifejezést úgy is fordítani, hogy bizonyságot teszek a gyülekezetekben, vagy a gyülekezetekről, vagy akár úgy is, hogy a gyülekezetekért, a gyülekezetek javára. És ezek nem vagy-vagy, egyik a másik ellen választandó lehetőségek. Az igehirdetés, amit Jézus elmond, mindig egy közösségben hallható meg; az a közösség fel fogja ismerni, hogy a mi Urunk mindent a mi javunkra, értünk tesz, és ezért az egyéni hívő ember sosem akar megmaradni egymagában. János apostol, el tudjuk képzelni, nagyon magányosan érezhette magát Patmosz szigetén (Jel 1,9), ő mégis a gyülekezeteknek, a gyülekezetek felől és a gyülekezetek javára szólal meg ebben az egész könyvben.

Testvérem, legyél Te is olyan üzenet-hordozó, aki legalább egy testvért maga mellé vesz, mert ahol „ketten vagy hárman” együtt vagyunk Jézus nevében, ott már egy kicsiny gyülekezet van. Együtt, csak közösségben hallhatjuk meg, érthetjük meg és alkalmazhatjuk magunkra ezeket az Igéket. Keresd azokat az alkalmakat, amikor valaki számára – akár családi közösségben, akár tágabb értelemben: baráti közösségben – a puszta ott-léteddel a közösség, a gyülekezet meghívó szavát adhatod tovább.

IV.

Negyedszer arra a nagyon nehéz felhívásra hadd utaljak, amely arra int, hogy nem lehet hozzátenni e próféciás Igékhez, és nem lehet elvenni ezen Igékből. Nyilvánvaló, hogy itt a Jelenések könyve végén e kifejezés: „amelyek e könyvben vannak megírva”, erre a könyvre: a Jelenések könyvére vonatkozik. De hadd jelezzem, hogy a Biblia kutatói megtanítják nekünk: ahol csak az ókortól kezdve a jelenig a Szentírás megjelent több mint egy könyvet tartalmazva, mindenütt a Jelenések könyve a legutolsó könyve a Szentírásnak. Lehet, hogy János apostol ezt nem így szánta, hanem ő csak a saját könyvéről írta ezt, de az Anyaszentegyház így hallja meg ezeket a verseket, hogy vonatkoznak mindarra, ami ezek előtt van, tehát mindenre a Szentírásban: ne tegyünk hozzá és ne vegyünk el belőle.

Nagyon röviden és személyesen hadd valljak nektek arról, hogy számomra mit jelent, hogy nem akarok hozzátenni és elvenni belőle. A nem akarok hozzátenni talán kicsit könnyebb, mégis néha még ez is hitvallás-tételt igényel, ha például így fogalmazom: a költészet legnagyobbjai alkotásai, az Istenről szóló vallomások csodálatos, emelkedett imádságai sem válnak azután számomra a Biblia részévé, hogy a Biblia után megszülettek. Sok érték született az Anyaszentegyházban azóta, hogy a Kánon lezárult, de a Kánon (a teljes Szentírás) mellé, azt mintegy kiegészítve, nem teszek semmi mást. Még egyik nagyon szellemes, általam tisztelt edinburgh-i tanárom mondását sem fogadhatom el, mely szerint „Bonhoeffer Etikájának is benne kellene lennie a Bibliában”. Bonhoeffer Etikáját olvasnunk kell, tanulnunk kell belőle, örömmel gazdagodást is meríthetünk belőle, de maga Bonhoeffer is tiltakozott volna ez ellen a magasra emeltetés ellen, hogy emeljük a Szentírás szintjére. Ő biztosan megelégedett volna azzal, ha azt mondjuk, hogy a Szentírás szellemének megfelel az az etika, amit ő az Anyaszentegyháznak ajánl.

Egy kicsit talán nehezebb azaz az elvárás, hogy ne vegyek el belőle. Egy „újszövetséges” tanárnak nyilvánvalóan a legegyszerűbb kísértése, hogy kihagyjon valamit az Ószövetségből. De én úgy olvasom ezen Ige alapján a teljes Szentírást, hogy a nagyon nehéz igéket sem szabad belőle kivenni. Vívódom a megértésben a „még nem értem” megvallásáig is elmenve sokszor egy-egy helynél, de nem veszem ki belőle, hanem Isten Igéjeként fogadom. Kérem Istent, hogy a keresztyén életúton egyre többet világosítson meg ezekből, de lehet, hogy lesz, hogy valami csak nagyon soká fog számomra érthetővé válni. Küzdöm ezeknek az Igéknek a megértéséért, de nem veszem ki a Szentírásból. Elhiszem, hogy van értelmük, van üzenetük. Jézus felől olvasom például a hívő ember ellenségeivel kapcsolatban a 137. zsoltárt is, amely nagyon „kemény” szavakat is tartalmaz (9. vers), de én az Újszövetség ezen Igéjével együtt olvasom: „Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket” (Mt 5,44). Én ezt értem meg ebből a zsoltárból: Istenem, segíts ilyen nagynak látnom téged, hogy bárki, bármilyen életem feletti úrként jelenne meg, én tudom, hogy Te nála is hatalmasabb vagy. E zsoltár megvalósulása Jézus óta akkor megy végbe, ha én ezt az ellenségemet is Jézushoz odahívom, bizonyságot teszek neki Jézus szeretetéről. Ez csak egy kicsiny példa – és gondolom, veletek is vannak olyan versek, amelyekkel küzdetek, akár évek, évtizedek óta. Hadd hívjalak magammal együtt benneteket erre, hogy ne az legyen a megoldás, hogy a nehéz verseket kiveszem a Szentírásból. Nem lehet elvenni belőle, hanem küzdenünk kell a megértéséért. Hiszem, hogy Jézus-központúan a nehéz időkben is, előbb vagy utóbb, talán majd csak évek múlva, de megkapjuk a mi Urunktól a vezetést a nehéz Igék megértéséhez is.

A Jelenések könyve utolsó mondatai alapján megkérdez bennünket az Ige: vajon el tudom-e mondani azt, hogy „Ámen. Jöjj, Uram Jézus!” Valóban kimondhatom, ki merem ezt mondani? Testvéreim, csak az mondhatja ki ezt, aki számára nem ítéletre fog Ő eljönni. Aki elfogadta, hogy a Bárány vére már megmosta. És aki elfogadta, hogy elfordulva a romlottságtól, nem a gonoszságot kívánja tovább folytatni, hanem a Krisztus kegyelméért megigazított életében az igaz cselekedeteket akarja élni ezután. Igen, jöjjön el Jézus, jöjjön el az életembe a magaslatokon. Ott talán könnyű segítségül hívni Őt. De hadd ne felejtsem el Őt a mélypontokon sem. Jöjj Uram, akiről vallom, hogy Te vagy mindenek Ura kezdettől mindvégig. Jöjj a nehéz időkben is. Magányosodó, félrehúzódó, egyéni keresztyénségembe akarom Őt segítségül hívni? Vagy értem-e már itt az egész Szentírás, a 66 bibliai könyv végén, hogy Isten népének vagyok én is tagja, és bele sorolódva alázattal egy közösségbe, a gyülekezetben kapom meg én is az ő áldásait!

A teljes Szentírás Jézus-központtal Isten Igéje, ahhoz nem szabad hozzátenni, de nem szabad elvenni sem belőle. Jézus vérében megmosva ruháimat ki merem mondani – veletek együtt, a gyülekezet közösségében: „Ámen. Jöjj, Uram Jézus!” A Szentírás utolsó mondata a válasz mindannyiunk Őt segítségül hívó szavára: „Az Úr Jézus kegyelme legyen mindnyájatokkal! Ámen.”

Áldás, békesség! Hegedűs Lóránt lelkipásztor

A képek forrásai:
hvg.hu

Vélemény, hozzászólás?