János evangéliuma 3. fejezetének 8. verse:
A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.
Dr. Gyökössy Endre elbeszélése:
“A szél arra fúj, amerre akar…”
A levest még valahogy megettem, de aztán felálltam a vasárnapi asztaltól. Bocsánatot kértem rám csodálkozó feleségemtől, ne haragudjék, le kell dűlnöm, nem érzem jól magam. Ő bekísért a szobámba, lefektetett, betakargatott és szó nélkül kiment. Annyi év házasság után jól tudta: önmagammal van bajom, nem az egészségemmel.
Valóban úgy volt. Fájt a délelőtti igehirdetésem. Talán fél órát is beszéltem – és nem mondtam semmit. Pedig becsületesen felkészültem. Mégis – a tompa, álmos, üveges szemeken láttam – a gyülekezet csak testben volt jelen. A presbiteri székeken egymás után hárman is karórájukra pillogtak. Várták az áment. Velem együtt. Ezért nem kellett még az ebéd sem és bújtam el úgy a szobám sarkába, mint a bibliabeli Jónás a Tarsisba tartó hajó gyomrába – keseregvén.Később kimentem a kertbe, hogy megmetszem a rózsákat. Hadd tegyek valami hasznosat is azon a vasárnapon.Még másnap is megült a szürke szomorúság; gépiesen bontogattam a postámat. Egy futtában megírt levél is megbújt benne. a boritékon nem volt bélyeg, személyesen dobta be valaki. A levélben ez állt:
“… Köszönöm, amit tegnap a templomban mondott. Aznap reggel feloldottam egy marék erős altatót – meg akartam halni, mert semmi értelmét nem láttam az életemnek. Aztán arra gondoltam, előbb elmondom a Miatyánkot, de a közepén elakadtam – elfelejtettem! Letettem a poharat és elindultam abba a kis templomba, ahol kereszteltek, ahová anyám járogatott, amíg élt. Én sohasem mentem vele, pedig gyakran könyörögve hívott. Másfelé ténferegtem, és ahhoz a pohárhoz jutottam. Most odamentem, hogy legalább egy végigmondott Miatyánkkal induljak ki az életből. Az utolsó sorban meghúzódva erre vártam. De közben felfigyeltem egy mondatára: Az életnek az az egyik értelme, hogy megtalálja benne ki-ki a maga útját. És azt is mondta: aki keres, az talál.
Hazamentem és kiöntöttem a pohár tartalmát. Most a magam keresésére indulok. A Miatyánkot már tudom. Isten áldja meg!
“Háromszor is elolvastam, döbbenten és egyre ámultabban, mert én azt a mondatot – amire felfigyelt, – nem mondtam. Csobogtam az életről ezt is, azt is, de a megköszönt, életmentő mondat nem tőlem való. Jegyzeteimben nyomát sem találtam. Később kérdezgettem másokat is – senki sem tudott róla. Pedig az lett volna igehirdetésem lényege – ha a levélíró mégis hallotta, akkor Az mondta, Aki ama éjjelen arról a titokzatos szélről beszélt Nikodémusnak, amely fúj amerre, és amikor akar. A Lélek szólt hozzá, amíg én prédikálgattam.
Akkor értettem meg – több évtized távlatából – miért rendített meg engem az az igehirdetés, amelyből egyetlen szót sem értettem.
Mint rákospalotai lelkész Baselben tanulhattam tovább a negyvenes évek legelején. Vasárnaponként – ha befértem a templomba, Walther Lüthi-t, Svájc híres igehirdetőjét hallgattam. Később megtudtam, hogy egy hétköznapon is rendszeres bibliaórát tart az imateremben. Elmentem oda is. A tágas helyiség zsúfolásig megtelt. Lüthi lelkesen, szinte lobogva beszélt, szikrázott körülötte a levegő, de Isten és Jézus nevét kivéve semmit sem értettem abból, amit mondott, mert svájci dialektusban szólt a híveihez. Mégis hallatlan pünkösdi élményem volt. A “magam nyelvén” hallottam Lüthi-t, mint az első pünkösdkor Pétert “a pártusok, médek és elámiták” meg a többiek. Valamiképpen a szívem rezonált a beszédére és nem az értelmem.
A bibliaóra után a Rajna partján késő éjjelig föl-le sétáltam, inkább szaladgáltam, ujjongó örömmel új életre éledve, mint a levélíróm.
A kép forrása:
hazankert.hu