Kedves Testvérek!
Mai újszövetségi igénk: Pál apostol Korinthusbeliekhez írt második levele 13. részének 5-9. versei:
5,Önmagatokat tegyétek próbára, hogy igazán hisztek-e? Önmagatokat vizsgáljátok meg! Vagy nem ismeritek fel magatokon, hogy Jézus Krisztus bennetek van? Ha nem, akkor még kipróbálatlanok vagytok.
6, De remélem, felismeritek, hogy mi viszont kipróbáltak vagyunk.
7, Imádkozunk az Istenhez, hogy semmi rosszat ne tegyetek, nem azért, hogy mi kipróbáltaknak mutatkozzunk, hanem azért, hogy a jót tegyétek, mi pedig mintha nem volnánk kipróbáltak.
8, Mert semmit nem tehetünk az igazság ellen, csak az igazságért.
9, Mert örülünk, ha mi erőtlenek vagyunk, ti pedig erősek vagytok. Könyörgünk a ti épülésetekért.
Johannes Thiele lelkipásztor (Maria Laach) gondolatai:
Pál a gyülekezet építését tekinti küldetésének. A gyengéket erősíteni, a szomorúakat vigasztalni, az elnyomottakat felszabadítani, a tökéletleneket teljesebbé és az igazságtalanokat igazságosabbá tenni. Ez azt jelenti: az igazságért fáradozni. A valóság az, hogy Isten úgy képesíti az embert a szeretetre, hogy az Ő saját, emberek iránti szeretetét tulajdonítja neki. Nem erkölcsi terheket akar az emberre rakni, nem nagy erkölcsi “mutatóujj” akar az ember életében lenni, nem azt akarja, hogy az ember állandóan erőlködjön, aztán mégis csődöt mondjon. Isten épp ettől a teljesítéskényszertől, ettől a “muszáj”-tól akar megszabadítani. Azt szeretné, ha az emberek szívbeli hűségben élnének, igazságos viszonyok és kapcsolatok között – ahogy Ő maga is erre az irántuk való szeretetteljes, hűséges kapcsolatra vágyik.
De milyen nehéz. csak egyetlen emberrel is ilyen, hazugságoktól és árulásoktól mentes kapcsolatban élni! Állandó kipróbálás alatt állunk, folyton vizsgázunk, hogy vajon hitben vagyunk-e (még)?
Annak felismerése, hogy Krisztus bennünk él, semmi mást nem jelent, mint érezni azt a szeretetet, amivel Ő szeret minket, és ebből bátorságot meríteni az elnyomottakkal való feltétlen szolidaritáshoz – hisz végső soron ez vitte keresztre Jézust!
Próba alatt állni, ez azonban azt is jelenti, hogy gazdagságunkban felismerjük szegénységüket, és szegénységükben gazdagságunkat; hogy készek vagyunk az alázatra és nem esünk áldozatul a naponta ránk törő kétségbeesésnek, közömbösségnek. Tökéletességre törekedve elismerni esendőségünket, jóra igyekezve számolni tehetetlenségünkkel – ezek újra és újra az Isten erejéért való fohászkodásra indítják az embert. Ezért kell ilyen kettősségek között élnünk. De a Krisztusért, sohasem törődhetünk bele abba, hogy “ahogy van, úgy van”.
Mindennél nehezebb, de egyszersmind mindennél fontosabb is ez alatt a próba alatt élni, abban reménykedve, hogy Isten nem enged elesni bennünket.
167. dicséret: Jöjj, mondjunk hálaszót…
Áldás, békesség: Hegedűs Lóránt
A kép forrása:
hvg.hu