Kedves Testvérek!
Mai újszövetségi igénk: Máté evangéliuma 27. részének 22-24. versei:
22, Monda nékik Pilátus: Mit cselekedjem hát Jézussal, a kit Krisztusnak hívnak? Mindnyájan mondának: Feszíttessék meg!
23, A helytartó pedig monda: Mert mi rosszat cselekedett? Azok pedig még inkább kiáltozának vala, mondván: Feszíttessék meg!
24, Pilátus pedig látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz ember vérétől: ti lássátok!
John R.W. Stott gondolatai:
A mi Istenünk szerető Isten: mindenkinek megbocsát, aki bűnbánattal fordul felé, de igazságszerető Isten is: arra kér minket, az ő népét, hogy ne csupán mi magunk akarjunk megigazulni, hanem a társadalmi igazságosságért is harcoljunk, a szegények és erőtlenek ügyéért. Miért kell tehát a keresztyéneknek részt vállalniuk a világ dolgaiból? Végső soron legfeljebb két magatartásforma közül választhatunk a világgal szemben. Az egyik az elzárkózás, a másik a részvétel. (Talán néhányan itt közbevetik, hogy van harmadik választási lehetőség is: az alkalmazkodás. Ám ebben az esetben a keresztyéneket nem lehetne megkülönböztetni a világtól, következésképpen ők maguk sem tudnának másfajta magatartást tanúsítani a világgal szemben; csak részei lennének a világnak.) Az elzárkózás azt jelentené, hogy a világot elutasítva hátat fordítunk neki; a magunk részéről mossuk kezeinket (pedig Poncius Pilátus példájából könnyen rájöhetnénk arra, hogy a “mosakodás” nem szünteti meg a felelősséget), és megkeményítjük a szívünket a kétségbeesett segélykiáltások hallatán. A kötelezettségvállalás ezzel szemben azt jelenti, hogy együttérzéssel a világ felé fordítjuk az arcunkat, szolgálatában bepiszkítjuk a kezünket, kérgessé tesszük a tenyerünket, és a szívünk mélyén átéljük Isten felkavaró, feltétlen szeretetét.
Közöttünk, evangéliumi keresztyének között mindig voltak, és talán vannak is felelősséget nem vállalók, elzárkózók. A gyülekezet belső élete sokkal kellemesebb, mint a közönyös, sőt gyakran ellenséges külső környezet szolgálata. Néha persze szívesen vezénylünk rajtaütésszerű evangelizációkat az “ellenség területére” (úgy látszik, ez egyfajta keresztyén jellegzetesség), de visszavonulva onnan újra elsáncoljuk magunkat vizesárokkal körülkerített, keresztyén várunkba (gyülekezetünk meghitt biztonságába), felhúzzuk a felvonóhidat, és becsukjuk a fülünket a zörgetők rimánkodása előtt. Az Úr küszöbön álló visszatérésére hivatkozva szeretjük időpocsékolásnak beállítani a társadalmi szerepvállalást. Végül is, amikor ég a ház, mi értelme van új függönyöket felaggatni és átrendezni a lakást? Csak az számít, hogy mentsük, ami menthető. Így nyugtatgatjuk, hamis teológiával, a lelkiismeretünket.
396. dicséret: Ébredj, bizonyságtévő Lélek…
Áldás, békesség: Hegedűs Lóránt
A kép forrása:
hvg.hu