Egy középkori legenda arról szól, hogy egy nagy tudományú egyházi tanító, puritán ember – tehát a jog szerint feddhetetlen, mert a törvényeket, ahogy embertől telik, megtartotta -, a halálos ágyán magához hívatta rendje legegyügyűbb szerzetesét, hogy meggyónjon neki. A legenda szerint sorra sorolta, mit tett az egyházért, a teológiai tudományokért, de a kis szerzetes minden érdemére a fejét csóválta: nem elég, nem elég a feloldozáshoz. Végül kétségbeesve kérdezte a haldokló:
Híressé lett annak a kis hittanos falusi fiúnak a szava, aki így felelt a szentek ügyében feltett kérdésre.
„Azok a szentek, akiken a napfény átvilágít.”
Amikor ezt mondotta, a falujában épült templom színes ablakaira gondolt, amelyeken apostolok, szentek alakja volt látható.
Mindig nagy élmény volt számára, amikor bent volt a templomban és kívülről átragyogott a napfény az ablakokra festett ólomkeretes ablakokon.
Gyermeki lelkében így született meg az idézett meghatározás a szentekről.
Elmondhatjuk: a legnagyobb tudományossággal sem lehet ennél pontosabb meghatározást adni arról, hogy miként lesznek szentté a szentek.
Nem csupán ők verejtékeznek ki saját erejükből valami emberfelettit, hanem átsugárzik rajtuk valami embe feletti!
Nemrég családunk kirándulni ment egy közeli erdőbe. A szederfák levelei ragyogó sárgává változtak, a tölgyfák rozsdás színű levelei fénylettek a vöröses dombok hátterében. “Mikor érünk már oda?” – zúgolódott középső lányunk. Szavai visszhangoztak az elmémben. Eszembe jutott, amikor fiatal lány koromban én is hogy nyafogtam és morogtam, amikor szüleim túrákra, utazásokra vittek. Boldog napok voltak azok, de én inkább azt kívántam, hogy bárcsak már nagyobb lennék és önálló. “Tudod-e” – fordultam kislányomhoz -, “hogy amikor ez a nap elmúlik, soha többé nem jön többé vissza? Örökre elmegy!
Az ilyen irigykedés belső hozzáállás dolga. A szívben és az elmében bujkál, és a polgári rendtartás nem törődik vele, hacsak a felszínre nem tör lopás formájában. A lopás és az ilyen sóvárgó kívánság között ugyanolyan kapcsolat van, mint a házasságtörés és a szenvedélyes érzéki vágy, vagy az emberölés és az indulatosság között.
Filippiben Pálék kis missziója zsinagóga hiányában több alkalommal is a vízparton, az imádkozás helyén kereste fel az izraelitákat. Egy alkalommal útközben találkoztak egy rabszolgalánnyal, akit gazdái azért vettek drága pénzen, mert “jövendőmondó lélek volt benne”. Ha az Ige így mondja, akkor biztos így is volt. A rabszolgalánnyal gazdái csinos kis keresethez jutottak, hiszen Filippiben is sokan szerettek jósoltatni, és azt meg is fizették. Az a szomorú, hogy a mi századunk éppenséggel nem hördülhet fel, hogy “Micsoda kétezer éves maradiság! Micsoda buta babona!” – hiszen szép lassan hazánkban is rendes, “pénzes” szolgáltatássá válik a jövendőmondás.