Sehol sem található az Újszövetségben panaszos, maga körül forgó, beteges imádság, amely mindenáron bizonygatni igyekszik, hogy “nekem van igazam”. Maga az a tény, hogy igazolni próbálom magam Isten előtt, mutatja, hogy a váltság ellen lázadozom. “Uram, megtisztítom a szívemet, ha meghallgatsz; becsületesen élek, ha megsegítesz.” Én nem tudok rendbe jönni Istennel, nem tudom az életemet tökéletessé tenni: csak akkor jöhetek rendbe Istennel, ha az Úr Jézus Krisztus váltságát ingyen ajándékként elfogadom.
A félelem és a bizonytalanság minden ember életének állandó, mondhatni mindennapos velejárója. Nem érezzük életünket, emberileg szólva, stabilan állónak, mert a holnaptól rettegünk, az elvárásoktól, teljesítő képességeink határától. Sokat szeretnénk és jól, miközben oly kevés dolog ad biztonságot és nyugalmat. Az igében egy áldott ígéret és biztatás található. Egy szilárd alap a változó és fejlődő világban, mellyel sokszor nem tudunk lépést tartani.
Bárcsak már itt lenne ez a boldog idő! Most fegyverkeznek a népek, egyre borzalmasabb fegyvereket találnak fel, mintha az ember fő célja az lenne, hogy embertársai milliárdjait elpusztítsa. Egyszer azonban béke lesz, olyan mindent átható és igazi béke, hogy a harci szerszámokból jobb célokra alkalmas eszközöket formálnak.
Az elvadult és feltüzelt román csapatok diadalittasan, hórázva, tépázott zászlóikon gázolva törtek be 1918. december 23. napján Kolozsváron az impozáns Magyar Királyi Tudományegyetem négy évszázados épületeibe, megtaposva rögtön az alapító Báthory István király emlékét is.
A magyar professzori kar méltóságteljesen, néma megvetéssel nézte a pusztító rohamot.
Egy havasi móc odaugrott eléjük, és vörös-borostás arca elborulva hörögte: „Itt minden a románoké ezentúl, ez ősi román föld, vegyék tudomásul”
Előlépett egy idős professzor, és ezt válaszolta az új honfoglalónak: „Lehet, hogy ezek az épületek most Önöké, de a tudomány az a magyaroké!”
Felvetődhet bennünk a kérdés már az elején; hogy lehet a hívő embernek is ellensége. Szomorúan kell belátnunk, olykor megtapasztalnunk, hogy van a hívő embernek is ellensége. Fontos, hogy a hívő ember ne legyen senkinek az elvetemült ellensége, de neki azért az életben lesznek, sokszor épp a hitért és az evangéliumért, ellenségei. Dávid nem ellensége Saulnak, sőt bánthatná Sault, de nem teszi, Saul viszont halálra keresve üldözi Dávidot.