Ezen a címen kaptam egy verset karácsonyi üdvözlésként. Alföldi Géza volt költőjeként megadva. Indítja a karácsonyi történetet úgy, ahogy ismerjük. Megtudjuk, hogy egy roskadt istállóban szülte meg Mária az Úr egy Fiát. „Nem volt, aki szálást adjon nekik,/ Barmok lehelték rá a meleget./ Nem volt pólyája, egyetlen takarója.” Aztán merészen vált a költő és a továbbiakban azt mondja el, hogyan történt volna a Messiás születése, ha Cegléden vagy Kecskeméten, vagy a Hortobágyon született volna. Tényleg hogyan történt volna?
„Rozál épp az udvart seperte,/ János meg a jószágnak almozott. / A kis Péterke az öreg kandurral játszott. / A puli … az meg hátul kalandozott.” Ekkor ért a ház elé József Máriával, aki alig vonszolta magát. Szamaruk nem volt, az nálunk nem szokás. Rozál fogadta őket és kérdezte meg, hogy mi szél hozta őket erre? József elmondta, hogy törvénybe mennének, de beteg az asszony, s pihennie kellene, mert rájuk is esteledett. A kocsmában kerestek födelet fejük fölé, de nem adott bérlője, pedig nagyon kellene, mert az asszony minden perces. Szegények, nincs pénzük. „Egy istálló is elég lenne, / csak tető lenne már fejünk felett…”
Rozál letette a seprűt, elparancsolta az ott termett kutyát, szíves szóval hívta be a vándorokat. Még hogy istálló, ágy is akad majd még a háznál. A kiskaput szélesre tárta. A kötelességét teljesítve ugatásba kezdett pulit leintette. Ne ugasson, nem látja, hogy vendég. Péterkét az apjáért küldte, Máriába belékarolt. Támaszkodjon rá, óvatosan lépjen. Józsefnek, meg, hogy tegye be a kaput és segítsen.
János sebtében érkezett, a villát sem tette le. Mikor megtudta, hogy utasokat hívott be felesége, mert nincs szálásuk és beteg az asszony, megdicsérte és intézkedett. Vessen tiszta ágyat felesége, az ember a lócán elalhat, enni is akad valami, Péter pedig szaladjon el egy kis borért.
Bodri megjuhászodott, a háziasszony vetette az ágyat, János egy köcsög tejet és kolbászt tett az asztalra, ha nem is kósert. Máriát az ágyban elfogta a fájás. Kezdődik. Azt még jól látta, hogy János befűt, melegség önti el a szobát. Az ismétlődő fájdalmak ködén át asszonyok sürögnek-forognak körülte. Bátorítják, vizes ruhát tesznek homlokára. Jól esik a vizes ruha, még jobban a jó szó. Nincsenek egyedül útban lévő magzatával. Födél van a fejük fölött, tiszta ágyban, meleg szobában, gondoskodó szeretet melegébe érkezik gyermeke. És már meg is érkezett. Felsír. Teleszívja tüdejét a sírás ritmusára. Lélegzik. Él. Él ebben a világban, ahol lélegezni fontos az első perctől az utolsóig. „- Jaj, de szép fiú! … Nézd csak, apjuk! –/ ujjongott Rozál, míg óva mosta…” A fürdetés után tiszta pólya, erőteljes szopás. A szomszédból bölcső is került, meg csipkés kis paplan. A gyermek elszenderül. Első álmát alussza Isten szép világában az Isten egyszülött Fia. „És így született meg az isteni Gyermek…:/ már hogyha nálunk született volna!”
De nem nálunk született. Az övéi közé jött, de az övéi nem fogadták be.
Csohány János
A kép forrása:
erdely.ma