Isten gazdagon gondoskodik a testiekről az ember számára. Arról a testről, amely – mint tudjuk – porból vétetett és újra porrá kell lennie. Soha nem juthat el az Isten országába, a mennyei világba, amit Isten készített az Őt szeretők számára. Több ezer évvel ezelőtt tudta ezt már Jób is, de kételkedés nélkül hitt Teremtőjében és Megváltójában, amikor kijelentette: „…testem nélkül látom meg az Istent” (Jób 19,26). Isten gyermekei ezzel tisztában vannak, ugyanúgy, mint Jób. A hitetlen világi ember is tudja, hogy a teste elporlad, de ő nem is számít az Istennel való találkozásra. Annál nagyobb lesz a döbbenete, amikor majd meg kell neki is állni az Isten ítélőszéke előtt. (Róma 14,10)
Jézus Krisztus többször kihangsúlyozta csüggedő tanítványainak és a gúnyolódó, hitetlen farizeusoknak is, hogy az Ő országa nem egy hatalmas, mindent felforgató robajjal, tűzzel, harccal jön. Hanem láthatatlanul, csendesen, észrevétlenül. Titokzatosan, érthetetlen módon és olyan törvények szerint, amibe az ember nem avatkozhat be. Úgy jön el, mint a magvetés után az aratás; lassan, verejtékes munka és Isten kegyelmének érlelő napja után. Úgy nő fel, mint a parányi magból a cserje, melynek ágai között az ég madarai találnak fészket. Vagy mindenből kihangzik, hogy úgy, amint Isten kegyelme adja, ahogy a szegény ember kincsre, vagy drágagyöngyre talál. Vagy úgy, olyan láthatatlanul, de mégis a világot átformáló erővel, ahogy a kovász átformálja a világot. Gyorsan, mert egy éjjel a kovász megkel, láthatatlanul, hiszen ki látja mit csinál a kovász a tésztával, de oly hathatósan, hogy azt többé nem lehet visszafordítani; ki tudja kivenni a kovászt a tésztából. És Isten országa nem nyugszik addig, amíg át nem formálja ezt a világot.
A legnagyobb emberi nyomorúságot látja maga előtt a prédikátor a 4. részben, és ugyanakkor annak legmeglepőbb megoldását vetíti elénk, vázolja fel előttünk, és hirdeti meg mindnyájunk számára igei üzenetként.
Mi a legnagyobb nyomorúság? És mi annak legnagyobb megoldása? A legnagyobb nyomorúság az, hogy az emberi közösség nem emeli egymást az élő Isten trónusa felé, hanem mondhatatlanul megnehezíti azt az életet, amelyre születünk, s amelyből a halál kapuján át az örökkévalóságba térünk. A megoldás pedig az, hogy ha ezenközben nem azon szomorkodunk, hogy mindez milyen hiányteljes állapot, milyen borzasztóan szomorú élethelyzet, milyen tehetetlenségre kárhoztató egész élet-alkalom, hanem – ha azt látjuk, hogy a hiány az élet öle és míg a hatalmas életerőkkel, kincsekkel, lehetőségekkel felruházott, de bolond király az ő javait mind eltékozolja – az ő uralma alatt szegénységben született gyermek úgy látja, hogy a hiány az élet lehetősége és egyre kisebből indulva egyre nagyobb javakra tesz szert.
Jézust szeretni annyit tesz, mint engedelmeskedni neki. Ezért mondja az Úr: „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet”. A Krisztus iránti szeretet, amint a házastársi szeretet is, nagyon gyakorlati dolog. Nem szavakból áll, hanem tettekből. Vagy ha szavakra van szükség, ezek csak akkor hordozhatók el, ha a tettekkel megegyeznek.
Aki ily módon, azaz az engedelmességben megmutatkozó szeretet-kapcsolat módján kötődik Krisztushoz, Isten kegyelmét egyre gazdagabban tapasztalja meg életében. Állandóan bizalmat érez magában Isten kegyelme iránt. Valójában Isten lakozik benne.
Megtanulunk úgy gondolni Istenre, mint aki személyében három: Atya, Fiú és Szentlélek. Azért gondolunk rá ily módon, mert így jelenti ki a Biblia az egy örök Istent. Tehát az Atyára gondolunk, aki felettünk van, aki a Teremtő Úr. A Fiú Istenre gondolunk, aki értünk van; a Közbenjáróra. A Szentlélek azonban az, aki bennünk van. Többnyire így kell nekünk az örökkévaló Istenre gondolnunk.
Van egy fájdalom, a világ legnagyobb és legteljesebb fájdalma, s minden más fájdalom úgy viszonyul hozzá, mint az árnyék az éjszakához. Ez a Krisztus fájdalma, a Kereszt szenvedése. Lehet-e ezt értelem feletti világ-titoknak nevezni? Hiszen benne tárul ki előttünk Isten elrejtőző dicsősége. Mindent elmond és kikiált, amit Isten felőlünk gondol és velünk akar. Nem lehet büntetésnek nevezni, mert Ő volt az Istennek ama Szentje, az ártatlan és tiszta Egyszülött, Istennek kimetszett bélyege. Lehettek-e titkos bűnei annak, aki a testté vált Ige volt? Próbának és fegyelemnek sem mondható, hiszen Őt nem kellett próbálni és nem kellett fegyelmezni, mert senki sem ismerte az Atyát, csak a Fiú és senki sem ismerte a Fiút, csak az Atya, mert Ő és az Atya egy voltak.