A bizonytalanság rettenetes dolog. Ha nem kapunk hírt hazulról, hajlamosak vagyunk az aggódásra, és nem fogadjuk el, hogy, „ha nincs hír, az jó hír”. Ennek a szomorú állapotnak a gyógyszere a hit. Az Úr a Szentlélek által a mi lelkünkbe szent derűt ad, és eloszlatja a jelenre és a jövendőre vonatkozó minden félelmünket.
Igazán egy pillanatig sem élhetünk kétségben afelől, hogy a földön vagyunk. A világ vesz bennünket körül, és a világ fiai sürögnek-forognak benne. A Úr imája ebbe a világba, ezek közé az emberek közé imádkozza: jöjjön el a te országod.
Ha Isten úgy akarná, kenyér nélkül is megélhetnénk – hiszen Jézus is így élt negyven napon át -, de Igéje nélkül nem tudnánk élni. Az Ige által teremtettünk, csak az Ige tarthatja meg életünket, mert Isten mindeneket hatalmas szavával tart fenn. A kenyér csak másodlagos; életünk elsőrendű forrása maga az Úr.
Nagyanyám kicsi asszony volt, jobb keze nyomorék. Minden pénteken eljött nővéremért és értem, elvitt hétvégére magához. A házához vezető földút gyakran sáros és hepehupás volt, ezért autója időnként ide-oda csúszkált útközben. Ilyenkor beteg kezét elénk tartotta, mint egy védőpajzsot. Sohasem vette le a szemét az útról, miközben a motor zúgását túlharsogva figyelmeztetett: „Lányok, üljetek nyugodtan az autóban!”
A Szentlélek feladata kettős: tanít és emlékeztet. A hívők közösségének újra és újra szüksége van világi vándorútján az útmutatásra és a felismerésekre. Új ellenségekkel, új problémákkal, új bajokkal szemben a közösség a Szentlélekben találja meg tanítóját, aki „mindenre megtanítja” (János 14,26).