Sok évvel ezelőtt kaptam a már azóta megboldogult öreg holland kollégámtól azt a képet, amelyet még most is jelzőnek használok a Bibliámban. A kép előterében Noé bárkájának egy része. A negyven nap és negyven éjjel ömlő eső elállt. A háttérben még felhők úsznak, melyeket a rajtuk áttörő napsugarak festenek sokszínűre. A víz apad. A fehér tarajos hullámok közül hegycsúcsok emelkednek ki. A bárka nyitott ablakában két kéz öleli a fehér galambot, amely kinn még nyugvóhelyet nem találva visszatért, hogy oltalmat nyerjen ott. A bárka oldalán virágzó olajág. A kép alatt ige János evangéliumából: „…senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” Milyen biztonságban van a galamb az elpusztult világ fölött abban az ablakon kinyúló két kézben!
A költőkirály egy nagy ismerős Úrnak vendége volt: az élő, jóságos és dicsőséges Istennek. A vendéglátás három mozzanatból áll: a várás vagy készület, a lakoma és a búcsú.
„Asztalt terítesz” ez a várakozás vagy az előkészület. Óh, mennyi mindent tesz Isten arra, hogy várjon. Maga a missziói igehirdetés, az örök hivogatás ilyen asztalterítés. Isten hazavár. Akár künn áll a kapuban, mint a tékozló fiú édesatyja, és nézi, jön-e már elbujdosott fia, és ha jön, elébe szalad és átkarolja; akár a királyhoz hasonlatos, aki sok vendéget hivogatott, s szomorú arccal hallgatja, milyen kopasz mentséggel térnek ki a meghívás elől, vagy haragtól szikrázó szeretettel szólítja a nem hivatalosakat, a csonkabonkákat, a keresztuta és sikátork koldusait, és mindig harsog biztatása: még van hely, még mindig van hely!
Bevonul szelíden és alázatosan Jeruzsálembe, ahol meg fogják ölni. Szamár-vemhén jött és mégis királyok királya volt. Valami villanyütés futott végig az egész városon, jókon és gonoszokon, közömbösökön és rajongókon egyaránt és támadt az ezerszájú kérdés: Kicsoda ez?
Kicsoda ez? Mikor Jézus belép az életünkbe, azzal kezdi, hogy nyugtalanít. Lehet, hogy sokáig nem veszünk tudomást róla. Lehet, hogy életünk java részén át nem vesszük számba Őt. Egyszer, egy virágvasárnapon, mégis belép az életünkbe minden alázatosságával és minden fenségével és mi riadtan kérdezzük: Kicsoda ez?
Az önmagát lealacsonyító istenember a vallásos ember – és alapvetően az ember – számára botrány. A bosszúságot a történelmi érthetetlensége okozza.
Leginkább az az igény felfoghatatlan a hívő ember számára, amit ez az ember – Jézus – támaszt, miszerint ő nem pusztán egy hívő ember, hanem Isten Fia. Innen fakad az a hatalma, amellyel kijelenti: „Én pedig azt mondom” (Máté 5,22) és „Megbocsáttattak a bűneid” (Máté 9,2).
Ha Jézus természete isteni méltóságra emelkedett lett volna, akkor eltűrték volna ezt az igényét. Ha olyan jeleket cselekedett volna, amilyeneket követeltek, akkor hittek volna neki.
Jézus királyságának virágvasárnapi jelei ők voltak ott, mi vagyunk itt.
Kit nevez áldottnak a Biblia?, az emberi emlékezet?, akinek jövetelére, megérkezésére, asztalközösségére vágyunk.
Mindenek előtt az Úr Jézus Krisztust, akivel egy misztikus közösségben, az egyházban élünk megkeresztelésünk óta.
Másod renden mi magyarok áldottnak nevezzük és várjuk Csaba királyfi, Szent László király és Rákóczi Ferenc Nagyságos Fejedelem eljövetelét, ahogyan várjuk Krisztus Urunk második, végső eljövetelét is az utolsó napon, amikor ítél eleveneket és holtakat.
Csaba királyfia székely himnuszban, Szent László király öt alkalommal, Rákóczi Ferenc Fejedelem lelki, erkölcsi, szellemi nagysága példaként ott él minden hű és jó magyar szívében egy életen át.
Nemzetgyógyító magyarok voltak ők, és küzdelmeikben győzelemre vezették népünket akkor is, ha sokszoros túlerő katonailag már nem tette lehetővé a folytatást.
„Hiszek Szentlélekben, hiszek az egyetemes anyaszentegyházban, hiszek a szentek közösségében”, imádkozzuk az Apostoli Hitvallás sorait, tudva, hogy sok jó magyar imáját arany csészében viszik az angyalok Jézus jobbjára, Szent Atyánk zsámolyához.