Imperator Caesar Domitianus (Róma, Kr. u. 51. október 24. – Róma, Kr. u. 96. szeptember 18.) uralkodása 81. szeptember 14.-96. szeptember 18. (római császár) írta: Arról a végső büntetésről, kivégzésről, avagy mártíriumságról, amellyel az istentelen világiak Krisztus hitüket vallóit sújtják.”
Abban a világban szokatlan szolidaritás hatotta át fiatal életét Domitianusnak, ismerte a szegénységet, papi pálya is vonzotta, nem volt jó a viszonya apjával és bátyjával.
Ott állt előtte Seneca római sztoikus filozófus, Néró császár nevelőjének intelme:
„Ducuint volentem fata, nolentem trahunt”, – „Vezetik a végzetek az akarót, a nem akarót vonszolják”
A református egyház mártíromság tanítására a következő értelemben foglalja össze a hitvallás, a bátorság és a mártíromság erényeit:
‡ Hitvallás: A mártír hitvallása a hitért és a vallásért halála, amelyet a Szentlélek ajándéka kíséri.
‡ Bátorság: A mártír bátorsága a halálfélelem feletti győzelemben, amelyet a Szentlélek erőssége kíséri.
‡ A mártír üldözőikre adott válaszaiban gyakran látjuk, hogy nem a büszkeség, hanem valóban emberfeletti erő, amely tele van szeretettel és nem gyűlölettel.
(1. dia, címlap) 2026 februárjában a Magyar Református Egyház egy évszázadokkal ezelőtt történt eseményre emlékezik. 350 éve történt, hogy prédikátorainkat gályarabságra adták el, és onnan, csodálatos módon, 1676. február 11-én mégis megszabadulhattak. A mai vasárnapi istentiszteleten sok-sok gyülekezetben irányítjuk közösen a figyelmünket rájuk. Történetük felidézése így nem csak velük, hitvalló őseinkkel köt össze lélekben bennünket, hanem egymással is.
Valaki azt kérdezte egy lelkipásztortól: „Ha Isten követője leszek, minden problémám megoldódik?”
Válasz: „Természetesen nem, nem is lenne jó, hiszen saját erőfeszítés nélkül sokan csak a könnyű sikerre vágynának.
Viszont Isten-követőjeként minden feladatra kapsz erőt, kitartást, kegyelmet. Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által nyer célt.”
Szent Urunk imája halálára készülve a legnagyobb az imák között.
„Múljék el tőlem a keserű pohár, mindazonáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint te.”
(Mt. 26:39)
Szükségünk van Istenre, és neki mindig van ideje számunkra, ha keressük Őt.
De nem lehet ezt a találkozást kiérdemelni, vagy kegyeit megvásárolni, egyszerűen csak keresni kell Őt.
Nagy dolog az igazság. Egy örökkévaló mérték.
Olyan óriási a horizontja, hogy sokan kételkednek benne, mint Poncius Pilátus Júdea helytartója, a császár barátja, aki azt kérdezi Krisztus Urunktól a kihallgatás reggelén: „Mi az igazság?”
Mindjárt az elején meg kell vallanom, hogy nagyon szeretem ezt, az olvasásra ajánlott részben szereplő példázatot, mert valahányszor olvasom, mindig egy felejthetetlen élményem jut eszembe. Hét éves voltam, amikor meghalt édesapám. Anyám elment cselédnek a városba, én meg nagyszüleimnél maradtam szülőfalumban. Egyszercsak hírül vettük, hogy Kis Sándor unokabátyám nősül. No,majd meglátjuk, mennyi tisztesség van a te Szabó famíliádban – mondta anyai öreganyám. Meghívnak-e a lakodalomba? Mert apád után téged illet a meghívás. Aztán eljött a nap, amikor a vőfélyek – hívogatók – régi módon: felpántlikázott bottal, rigmusokkal elindultak a faluba a kijelölt házakhoz.
Az „úgy” módhatározó új jelentést villant elénk. Örvendező szeretettel szeret az Isten bennünket. Mert a mindentudó Isten előre tudta a szabadság kockázatával teremtett világ sorsát is. Ez pedig először is azt jelenti, hogy ez a világ nem áll meg a halott anyagnak a színvonalán, sem a tenyésző növényi életnek, az ösztönös állati életnek a színvonalán, nem áll meg a „lelki automaták”-nak a színvonalán, hanem szabad, önelhatározásra képes, szellem-erkölcsi teremtményekben tetőzik: az emberekben. A szabadság kockázatában benne lesz a bűn is. Benne lesz ezáltal a bűn által annak a megsokasodása, a bűnnek az „akkumulációja” is benne lesz ebben a világban és csak Isten Fiának vérével lesznek eltörölhetők a bűnök. Mégis: kezdet-kezdetén látja Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó, és Isten megnyugszik minden ő munkájától.