Vannak dolgok, amiket Jézus munkássága közben többször megismételt. Megismételte a jeruzsálemi templom megtisztítását, mert az embereket újra kellett figyelmeztetni Isten házának szentségére. Mikor imádkozni tanította tanítványait, a megbocsátást megismételte az imádság befejezése után, mert szükségesnek látta, hogy erre különösképpen felhívja figyelmüket. A Genezáreti-tó partján egymás után háromszor ismételte meg a Péterhez intézett kérdést: Szeretsz-e engem? Mai igénkben pedig az egymás iránti szeretetre hívja fel újra a tanítványok figyelmét. Megtanulhatjuk ebből azt, hogy a keresztyén életben vannak dolgok, amiket gyakran meg kell ismételni. A lelki életnek vannak olyan kellékei, amikre gyakorta vissza kell térni.
Az emberi nyelv zenéje lehet az erdők gerléjének, csalogánya, nótáinak áldott eszköze, de lehet viperák sziszegése, amitől riadtan menekül a védtelen lélek. Jakab apostol döbbenetesen mondja el, hogy milyen félelmetes tűz lehet a nyelv, ami olyan erdőtüzet okozhat, ami borzalmasabb, mint a kaliforniai tüzek. A nyelv gyehenna tüzét gyújthatja békés emberi életünk zsup-fedte hajlékai között, s mindent elégethet. Jakab apostol azt mondja, hogy egy szörnyeteg is lehet az emberi nyelv, olyan szörnyeteg, amit nehezebb megszelidíteni, mint a bengáli tigrist, vagy az afrikai oroszlánt. Ezt a szörnyeteget ember nem tudja megfékezni; halálos mérgét a legízesebb ételünkbe és minden sebünkbe bele akarja tenni; ezt a szörnyeteget csak maga az Atya Isten tudja megfékezni.
Régi kérdés. Poncius Pilátus is ezt kérdezte Krisztustól. Nincs rá kielégítő felelet máig sem, hiába keresték, hiába kínálják nagy filozófusok. Nincs rá más felelet, azon az egyen kívül: „én vagyok az út, az igazság és az élet”.
Az igazságnak az az egy különös ismertető jegye van, hogy érvényes. Mindig, mindenütt, mindenkor érvényes, sohasem derül ki róla, hogy netalán elvesztette volna ezt az erejét. Nemcsak bizonyos körülmények között érvényes, nem is csak egy darab ideig.
Egyetlen mentőeszköz áll mindenki rendelkezésére: a hit. Mindnyájan Isten előtt állnak, egyformán bűnösök és egyformán elveszettek. Az emberek különbséget tesznek a rendesek és haszontalanok, a tisztességesek és elzüllöttek, erkölcsösek és romlottak között. De Isten előtt nincs különbség: mindnyájan vétkeztek. Nincs aki jót cselekedjék, nincs egy igaz sem. Mindnyájan elhajlottak, alkalmatlanná lettek. És mindenki ingyen és kegyelemből igazul meg, csakis hit által. Egy az életük alapja, tartalma és egyetlen az életcéljuk, egy a reménységük a jövőre nézve. Egy Isten van fölöttük, aki őket eszközként használja és a Szentlélek által bennük lakik. Így kiegyenlítődnek, eltűnnek és háttérbe szorulnak a különbözőségek a nagy egység előtt, amely áthidalja az ellentéteket. Mindannak, ami szét akar választani, el kell tűnnie.
Nikodémus nyilván a Jézusból áradó igei erőhatások vétele nyomán vonzódik e „tiltott személyiséghez”, nem csak most, hanem annak temetése napján is. Arimáthiai Józseffel együtt, kockáztatva Érte a maga egész evilági egzisztenciáját. A Jézustól vett hatás tehát szíven ütő, mély és felejthetetlen. De ebben a helyzetében korántsem teljes és döntő! S e felemásság életveszélyes, mert elsősorban itt: a bizonytalanság – a pokol. Ezért akarja a pokoli Gondolkodó – a pozitívumok ellenére és azokkal együtt – nem megváltoztatni, hanem helyben hagyni, leblokkolni, sőt a maga részéről megáldani és áldottnak jelenteni ki ezt a helyzetet. – És épp ezért akarja Jézus már az első alkalommal gyökeresen megváltoztatva örök teljességre juttatni azt.