Szeptember végén – október elején a Mediterránium észak-nyugati medencéjét átívelő hajóútra mentünk barátainkkal. Előre örömmel töltött el minket, hogy a hajóút első megállója Nápoly lesz, így útba tudjuk ejteni a magyar református gályarabok szabadulásának városát. Feleségemmel, Judittal már a készülődés során elhatároztuk, hogy a barátaink nápolyi programjától függetlenül, mivel Nápolyt már jól ismerjük, most azt az evangélikus templomot mindenképpen felkeressük, ahol a nyári református misszió elhelyezte a magyar protestáns gályarabok kiszabadulásáról megemlékező emléktáblát. Ami ugyan egyelőre csak a templom ajtaján kívül, az ajtó előtti rácsozat mögötti lépcsőn látható, még akkor is, amikor a templom nem látogatható, de a rövid megemlékezés viszont mindenki számára három nyelven is olvasható.
350 éve, 1676. február 11-én Michiel de Ruyter holland admirális többszöri ágyúzással való fenyegetésének eredményeként a város akkori spanyol alkirálya, a bécsi Habsburg udvar engedélyével, 25 protestáns lekész és tanító nyerte vissza szabadságát a spanyol gályarabságból. Egyikük nem élt ezzel, mert hite szerint, ha az Úr erre rendelte, akkor nem áll jogában, hogy az Isten által rámért sorson változtasson. A kiszabadult gályarabok között 5 evangélikus és 20 református egyházi személy nyerte vissza szabadságát.
A református egyházfiak keserű sorsa 1674-ben kezdődött, amikor a katolikus bécsi udvar a pozsonyi ítélőszék elé rendelt közel 750 református lelkészt és rektort, akiknek a fele sem vállalta a megjelenést, majd 1675 áprilisának elején közülük több mint 80 főt ítélték halálra. A Habsburgok azonban nem vállalták a protestáns európai hatalmak, mint Anglia, Hollandia, Svájc, Szászország, Erdély és több német választófejedelemség lehetséges ellenlépését, ezért közel negyven Nápolyig elért megkínzott rabot fejenként 50 aranyért spanyol gályarabságra adtak el. Pozsonyból Nápolyig kínkeserves volt a református mártírok útja.
Azt követően, hogy Nápolyban leróttuk tiszteletünket a hitük és becsületük mellett a végsőkig kiálló, kitartó és a gályarabságot is vállaló protestáns lekészek és rektorok emléke előtt, barátainkkal együtt, bár minket is beleértve egyikük sem evangélikus hitű, számos más egyházi emlékhelyet is felkerestünk. Taormina több hangulatos kis templomát, Avignonban a XIV. század nyolc francia pápája által lakott monumentális várat, Pádua Szent Antal ereklyéit őrző katedrálisát, Máltán Caravaggionak a levelet író Szent Jeromosról festett művének otthont adó bazilikát, Barcelona közelében a Montserratban magasodó bencés apátságot, Aquilea római korban épült bazilikáját és legvégül Chioggiában a Goldoni által is látogatott Szent Domokos templomot, ahol Carpaccio utolsó festménye és Tintoretto egyik utolsó műve is látható.
Mindezen csodák ellenére a legmeghittebb és legmeghatóbb emlékünk a nápolyi emléktáblához fűződik.
Miért, kérdhetné joggal az olvasó? A válasz egyszerű: áprilistól november elejéig minden évben Dörgicsén töltjük a nyarat és az őszt, ezért szinte dörgicseiek vagyunk. Az esküvőnkre is abban a dörgicsei evangélikus templomban került sor, aminek a bejárata és szószéke felett emléktáblák örökítik meg Zsédenyi István evangélikus lekész emlékét. Zsédenyi a faluban élt és szolgálta hittestvéreit. Innen indult a pozsonyi törvényszék elé, majd jutott el a nápolyi gályarabságig, és egyike volt azoknak, aki de Ruyter admirálisnak köszönheti nápolyi kiszabadulását. Ezután Dörgicsére tért vissza, hogy élete végéig folytassa szolgálatát, itt, Mencshelyen, majd Kővágóörsön.
Mi is tehát az üzenete ennek a nevezzük kis csapatunk utazását talán ökumenikus missziónak, ami előre elhivatott vallási célt ugyan nem szolgált, de mégis tisztelettel adózott a protestánsok lelkiismereti meggyőződésének szilárdsága előtt? Minden vallás közös gyökere, hogy fejet hajtson azok előtt, akik saját hitükbe vetett bizodalmuk miatt nem adták fel a meggyőződésüket, nem alkudtak meg és nem fordultak szembe hitükkel.
Nagy öröm számomra, hogy Komáromban gályarab emlékkő kerül leleplezésre, és Pozsonyban is méltó emléket kap a protestáns gályarabok sorsa.
Dörgicse, 2026. október 21.
Dr. Horváth Gábor András, nyugalmazott nagykövet, a Dörgicsei Evangélikus Közösség támogatója