Kedves Testvérek! Gyászhírt kell továbbítanunk Nektek: Aki rendszeresen jár templomunkba és részt vett eddigi ünnepi alkalmainkon, találkozhatott a Kodály Férfikarral és…
Olvasom, hogy a világ legnagyobb filozófusa a görög Platon volt, a második pedig a német I. Kant. Magam Arisztotelész Etikáját teszem a harmadik helyre, Seneca Erkölcsi Leveleit a negyedik helyre, Szókratészt pedig az ötödik helyre.
I. Kant írja: „Két dolog van, ami az emberi kedélyt mindig új és mindig fokozódó csodálattal és áhítattal tölti el: A csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem.”
Emlékeim szerint erről a magasztos Igéről soha nem hallottam igehirdetést, pedig nagyszerű textus lehetne pl. Lelkészbeiktatásra, esküvőre, sorkatonai szolgálatra.
Áldozatot hozni valakiért? valakikért? ügyért? eszméért? lelkekért? Lehet ma már ez avítt? régimódi? divatjamúlt? gyávaság? haszontalanság?
Pedig mennyien hoznak ma is áldozatot másokért! Hogy gyógyult legyen, hogy műveltebb legyen, hogy hite legyen, hogy kenyere legyen, hogy hajléka legyen, hogy jövője legyen, hogy békessége legyen, hogy komfortérzete legyen, hogy biztonsága legyen, hogy hazája legyen.
Szent Pál apostol vezetésével összeül az apostoli Konvent, reá néznek a korabeli Európa térképére, és döntést hoznak, melyek azok a legelesettebb, legrászorulóbb, legnyomorultabb közösségek, egyének, akiknek javára gyűjtést kell szervezni.
A munka szervezésére és irányítására a hűséges Tituszt bízzák meg, akinek tiszta szíve, tiszta keze és tiszta élete megkérdőjelezhetetlen volt mindenki számára.
Milyen gyarlók vagyunk! Milyen könnyen eltántorodnak a gondolataink a Jézus Krisztus iránti őszinte és tiszta hűségtől (3). A gondolat összevissza csapong – leginkább itt vagyunk kísérthetők –, de éppen abban mutatkozik meg a hitünk, hogy csak az Istennek kedves gondolatainkból lesznek szavak és tettek; miközben a mi Urunk hatalma még a gondolatainkat is megtisztítja és megőrzi a Krisztusban (Filippi 4,7).
Sok küzdelme volt az apostolnak Korinthusban, az itteni gyülekezettel. A helyzet tipikus: az apostol vitte nekik az evangéliumot, és az így alakult gyülekezetben máris létrejött egy belső mag, aki saját maga belső körét tartotta igazán Krisztushoz tartozónak, másokat nem (10,7–11), valamint ez a csoport a gyülekezet valódi születését is magának tulajdonította. Ezek önmagukat ajánlgatva, önmagukkal dicsekedtek, a maguk mértéke szerint; valójában lenézték Pált: erőtlen alkatát, görög mérték szerint szánalmas beszédét, de ezek szerint a hitét is (10,9–12).