Isten gazdagon gondoskodik a testiekről az ember számára. Arról a testről, amely – mint tudjuk – porból vétetett és újra porrá kell lennie. Soha nem juthat el az Isten országába, a mennyei világba, amit Isten készített az Őt szeretők számára. Több ezer évvel ezelőtt tudta ezt már Jób is, de kételkedés nélkül hitt Teremtőjében és Megváltójában, amikor kijelentette: „…testem nélkül látom meg az Istent” (Jób 19,26). Isten gyermekei ezzel tisztában vannak, ugyanúgy, mint Jób. A hitetlen világi ember is tudja, hogy a teste elporlad, de ő nem is számít az Istennel való találkozásra. Annál nagyobb lesz a döbbenete, amikor majd meg kell neki is állni az Isten ítélőszéke előtt. (Róma 14,10)
A magyar fájdalom, a magyar sors a mélyben összeér, akár a tengerszemek forrása a föld alatt.
„Gyászomban téged hívtalak Örökkévaló Istenem”, idézzük a zsoltár híres sorát.
Olyan világban élünk, amely távol áll a népek testvériségétől.
A megbocsátás szelleme uralkodik a zsarnoksággal és a zsarolással szemben.
Más mércével mérik az igazságot a nagyok és mással a kicsik számára.
A Mohács-melletti mezőkön 1526. augusztus 29. tragédiája utáni napokban Kanizsai Dorottya látva a 20.000 temetetlen honfitársát, mit érezhetett?, mire gondolhatott?, miért történt mindez éppen velünk?
Van egy fájdalom, a világ legnagyobb és legteljesebb fájdalma, s minden más fájdalom úgy viszonyul hozzá, mint a fényhez az árnyék.
Ez Krisztus Urunk fájdalma, a Kereszt szenvedése, az Isten szeretetéből kiesett ember elhagyatottsága.
Lehet-e ezt értelem feletti világ-titoknak nevezni?
Hiszen benne tárul ki előttünk Isten elrejtőző dicsősége.
Az Ő halála helyettes szenvedés volt, az áldozat fájdalma.
Oltárra tett ajándék, amely megmenti az Isten Lelkével átitatott embert és földet.
Ez a fájdalom azért támadt, hogy kitáruljon belőle az Isten örök szeretete.
Magyar népünk szenvedése égig érő sziklabérc, feneketlen mély óceán, maroknyi veríték, súlyos sóhaj és óriási jajszó.
Kanizsai Dorottya a halottak tömegét látva Krisztus szenvedésére gondolt, a keresztre nézett és a mezőn heverő holttestekben Krisztus Urunkat látta.
Az „Igei útravaló hazafiaknak” bibliai tanításokat és történelmi példákat ötvöz, hogy lelki erőt és útmutatást adjon a hazaszerető embereknek. Az…
Jézus Krisztus többször kihangsúlyozta csüggedő tanítványainak és a gúnyolódó, hitetlen farizeusoknak is, hogy az Ő országa nem egy hatalmas, mindent felforgató robajjal, tűzzel, harccal jön. Hanem láthatatlanul, csendesen, észrevétlenül. Titokzatosan, érthetetlen módon és olyan törvények szerint, amibe az ember nem avatkozhat be. Úgy jön el, mint a magvetés után az aratás; lassan, verejtékes munka és Isten kegyelmének érlelő napja után. Úgy nő fel, mint a parányi magból a cserje, melynek ágai között az ég madarai találnak fészket. Vagy mindenből kihangzik, hogy úgy, amint Isten kegyelme adja, ahogy a szegény ember kincsre, vagy drágagyöngyre talál. Vagy úgy, olyan láthatatlanul, de mégis a világot átformáló erővel, ahogy a kovász átformálja a világot. Gyorsan, mert egy éjjel a kovász megkel, láthatatlanul, hiszen ki látja mit csinál a kovász a tésztával, de oly hathatósan, hogy azt többé nem lehet visszafordítani; ki tudja kivenni a kovászt a tésztából. És Isten országa nem nyugszik addig, amíg át nem formálja ezt a világot.
A legnagyobb emberi nyomorúságot látja maga előtt a prédikátor a 4. részben, és ugyanakkor annak legmeglepőbb megoldását vetíti elénk, vázolja fel előttünk, és hirdeti meg mindnyájunk számára igei üzenetként.
Mi a legnagyobb nyomorúság? És mi annak legnagyobb megoldása? A legnagyobb nyomorúság az, hogy az emberi közösség nem emeli egymást az élő Isten trónusa felé, hanem mondhatatlanul megnehezíti azt az életet, amelyre születünk, s amelyből a halál kapuján át az örökkévalóságba térünk. A megoldás pedig az, hogy ha ezenközben nem azon szomorkodunk, hogy mindez milyen hiányteljes állapot, milyen borzasztóan szomorú élethelyzet, milyen tehetetlenségre kárhoztató egész élet-alkalom, hanem – ha azt látjuk, hogy a hiány az élet öle és míg a hatalmas életerőkkel, kincsekkel, lehetőségekkel felruházott, de bolond király az ő javait mind eltékozolja – az ő uralma alatt szegénységben született gyermek úgy látja, hogy a hiány az élet lehetősége és egyre kisebből indulva egyre nagyobb javakra tesz szert.