A magyar szabadságharc vértanúinak emléknapja október 6-a. Szomorú, de felemelő ünnepnap. Nem piros betűvel áll a naptárban, de fekete betűje nekünk azt mutatja, hogy gyásznap. 1849. október 6-án a pesti Újépület udvarán kivégzőosztag puskacsöve elé térdelt az első felelős, polgári magyar kormány miniszterelnöke, gróf Batthyány Lajos. Ugyanaznap Aradon tizenkét honvéd tábornok: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lahner György, gróf Leiningen-Westerburg Károly, Nagy Sándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és gróf Vécsey Károly, valamint Lázár Vilmos ezredes halálos ítéletét hajtották végre. Kilencükön kötél által a vár melletti kaszálón, négyükön „kegyelemből” golyó által a vár árkában. És utánuk mások is következtek ott és másutt.
Az orosz seregek segítségével győzedelmeskedett osztrák császári kormány nem véletlenül választotta 1849. október 6-át a szabadságharc annyi nagytekintélyű vezetőjének tömeges kivégzése napjául. A második bécsi forradalom évfordulóján akart bosszút állni, amiért a bécsiek a magyarok védelmére fegyvert ragadtak és megölték a Magyarország ellen csapatokat küldő Latour gróf hadügyminisztert.
Bosszú volt a kivégzés az 1848 tavaszán kivívott alkotmányos átalakulásért. Véres bosszú a vértelen pesti forradalomért. Magyarország birodalmon belüli egyenrangú állami státusáért. Aztán a sikeres önvédelmi harcért, a császári csapatok által elszenvedett vereségekért, Ausztria tekintélyének súlyos csorbulásáért.
1849 őszétől 1850 végéig kb. ötszáz halálos ítéletet hoztak az osztrák hadbíróságok. a halálra ítélt szabadsághősök közül mintegy százhúszat végeztek ki. Ha hozzászámítjuk e létszámhoz az 1848-ban és 1849 ősze előtt császári-királyi rögtönítélő bíróságok által megfélemlítés céljából kivégzettekét, akkor 150 körülire tehető az ítélet alapján életüket vesztett mártírok száma.
A megtorlás a honvédség magas rangú, korábbi császári-királyi tisztjeit érintette a legsúlyosabban. A szabadságharc alatt összesen kétszázezer körüli volt a magyar hadsereg létszáma, amelyből több mint tizenkétezer fő volt tiszt. A magasabb beosztásúak korábban a császári-királyi hadsereg jól képzett tisztjei voltak. Az akkori európai szabadságküzdelmek egyikében sem volt olyan nagy létszámú és képzett tisztek által szakszerűen vezetett hadsereg a szabadság lobogója alatt, mint Magyarországon. Nem véletlen, hogy Magyarországon tartott legtovább a szabadságért vívott küzdelem. Ausztria nagyhatalom létére kénytelen volt megalázó módon fegyveres segítséget kérni egy másik nagyhatalomtól. Tartalékaival együtt félmilliót meghaladó létszámú hadsereget vonultatott fel Magyarország ellen az osztrák és orosz császárság. Nem csoda, hogy legyőzték a minden külső segítségtől elszigetelt, Anglia, Franciaország és Poroszország által gyors „pacifikációt” óhajtó magatartás révén az osztrák és orosz hadsereg martalékául dobott hazánkat. Mert legyőztek bennünket és nem elbuktunk.
A túlerő és a számunkra kedvezőtlen körülmények győztek. Nem rajtunk múlott. Mi bizonyítottunk. Áldozatunk nem volt hiába való. A polgári átalakulás megtörtént. Tizennyolc évvel később beérett a harc és a legyőzöttség idején hozott sokféle áldozat gyümölcse. 1867-ben a kiegyezésben majdnem mindent, mondhatni minden lényegeset elértünk abból, amiért a szabadságharcban küzdöttünk. Igaza van a kortárs Thaly Kálmánnak, Debrecen későbbi országgyűlési képviselőjének, amikor azt mondta, hogy „harcoltunk, vesztettünk, tűrtünk, győztünk”.
Dr. Csohány János
A kép forrása:
erdely.ma