Az események gyökerei
A II. világháborúban Magyarország kényszerhelyzetben Németország és Olaszország, vagyis a tengelyhatalmak oldalán vett részt. Kereste az angolokkal a titkos kapcsolatot, amiről a német felderítés tudott és végül 1944. március 19-én Németország megszállta Magyarországot, hogy az ki ne tudjon lépni szövetségéből. Az angol kapcsolat azzal hitegette a magyar kormányt, hogy a második frontot a Balkánon nyitja meg és Magyarországot is az angol-amerikai csapatok szállják meg, ami lehetővé teszi a kormánynak az átállást, egyúttal kizárja a szovjet csapatoknak az országba nyomulását. Ez azonban 1943-ban, a szövetségesek vezetőinek teheráni konferenciáján, Churchill, Roosevelt és Sztálin találkozóján lekerült a napirendről, mert úgy döntöttek, hogy a második frontot Franciaország partjainál nyitják meg. Az angol tikos kapcsolat azonban erről a magyar felet nem értesítette, meghagyta abban a hitben, hogy a Balkánról érkeznek Magyarországra az angol-amerikai csapatok.
1944 őszén Churchill Moszkvában abban egyezett meg Sztálinnal, hogy a közép-európai és balkáni országok feletti befolyás felosztása során Magyarország 90%-ban szovjet és 10%-ban angol-amerikai befolyási övezetbe fog tartozni. Az 1945-ben Jaltán, majd Potsdamban tartott konferenciákon megerősítették az említett hatalmi övezetekre vonatkozó 1944-es megegyezést, amit a nyugati hatalmak 1989-ig tiszteletben tartottak. Magyarország háború utáni sorsa ezzel eldől. Erről azonban a magyar elit nem tudott.
Magyarországot kilenc hónapos harc után a szovjet csapatok vették birtokba és néhány éves demokratikusnak álcázott állami berendezkedés után, 1948-ban nyíltan a Magyar Kommunista Párt, majd a Magyar Szociáldemokrata Párttal történt kényszerű egyesülés után Magyar Dolgozók Pártjának átnevezett bolsevik jellegű kommunista párt diktatórikus rendszert léptetett életbe és minden más pártot felszámolt. A magántulajdont kevés kivételtől eltekintve megszüntette, vagyonnal rendelkező társadalmi osztályokat fosztott meg létalapjuktól, tagjaikat brutálisan üldözte, kitelepítette, internáló táborokat létesített, a börtönöket megtöltötte a rendszer valós, vagy vélt ellenségeivel, az évek múlásával már kispolgárokat, munkásokat, kisparasztokat is elhurcoltak. Általános eszmei üldözést vezetett be a marxizmusnak ellentmondó nézeteket vallókkal szemben, főleg a vallásos nézeteket és az egyházakat üldözte. E téren a nácizmus vészkorszakát túlélt zsidó hitfelekezet sem volt kivétel. Névleg népidemokráciának nevezett, de bevallottan proletárdiktatúrát valósított meg a kommunista párt. A pártállam közvetlen moszkvai irányítás alatt állt, pl. a hadseregben az alacsonyabb csapategységeknél is a szovjet „tanácsadók” szava volt a döntő.
Valójában nem a proletariátusnak nevezett munkásosztály vezette az országot, hanem a Moszkvából beküldött kis létszámú magyar kommunisták, akik kiépítették itthon segítőik körét. Ezt megtehették, mert a szovjet csapatok az 1947 februárjában megkötött béke ellenére sem hagyták el az országot, igaz, hogy nem megszállás címen maradtak itt, hanem azzal az ürüggyel, hogy az Ausztriában megszállóként állomásozó szovjet csapatok számára a Szovjetunióval való összeköttetési útvonalat biztosítsák. 1955-ben létrehozta Moszkva a Varsói Szerződés nevű katonai szerződést, ami alig burkoltan a NATO ellen irányult. Ekkor már Sztálin nem élt, de utódai folytatták az ő külpolitikai irányvonalát, ami világforradalomnak álcázva Nyugat-Európa meghódítását és szovjetizálását tűzte ki célul. Sztálin parancsára Európa szovjet csatlós államai, Albánia, Bulgária, Jugoszlávia, Magyarország, Románia, Csehszlovákia, Lengyelország és a Német Demokratikus Köztársaság gazdasági erejüket megfeszítve nagy hadseregeket építettek fel, jelentős hadiiparral, hogy a Szovjetunió oldalán vegyenek részt Nyugat lerohanásában. Az csak komplikálta a helyzet, hogy 1948-ban Jugoszlávia kilépett a szovjet csatlósok sorából, akkori nevén a „béketábor”-ból és szovjetellenes politikát folytatott, valójában saját szuverenitása megőrzése érdekében, annak ellenére, hogy megmaradt szovjet típusú kommunista államnak.
Sztálin halála (1953. március 5) után az új szovjet vezetés saját országában is politikai enyhülést hozott és ezt rendelte el a magyar kommunista vezetésnek is. Rákosi Mátyás párt első titkárt és miniszterelnököt más vezető kommunistákkal együtt Moszkvába rendelték, Rákosinak fejére olvasták hibáit és a miniszterelnökségről leváltották. Ez az eljárás mutatta, hogy Magyarország nem volt szuverén, hanem kézi vezérléssel Moszkvából irányított. A szovjet „elvtársak” Berija belügyminiszter és Malenkov emberét, Nagy Imrét (1. felhasznált irodalom) nevezték ki miniszterelnöknek és megparancsolták, hogy lazítson a diktatúrán. A kitelepítések, a munkatáborok megszűntek, a politikai foglyok egy része kiszabadult, főleg az elítélt kommunisták. A politikai légkör némileg enyhült, a lakosság közszükségleti cikkekkel ellátása megindult, de a diktatúra, bár némileg puhultan, megmaradt. Nagy Imre az országban érthető módon népszerű lett, lazító intézkedéseit reformoknak nevezték, majd őt és pártbeli követőit reform-kommunistának. Moszkvában közben kivégezték Beriját és eltávolították a hatalomból Malenkovot, Nagy Imre másik támogatóját. 1955 januárjában ismét oda rendelték a magyar kommunista vezetőséget. Ekkor Nagy Imrének olvasták fejére jobboldali elhajlását és önkritikát követeltek tőle, erre ő nem volt hajlandó, ezért elmozdítására szabad utat adtak Rákosinak, aki 1955. április 4-e, a „felszabadulás” ünnepe után a pártban antimarxista elhajló váddal megbélyegezve elmozdította miniszterelnökségéből, sőt a pártból is kizáratta.
1955 októberében megkötötték Ausztriával a békét a győztes hatalmak, örökös semlegességre kötelezték és 90 nap múltán a megszálló katonaság kivonult az országból. A magyar értelmiség nem kommunista része ebből azt a következtetést vonta le, hogy Magyarországról is távozniuk kell a szovjet „útbiztosító” csapatoknak. Ez a félreértés lett az 1956. október 23-i forradalom egyik oka, mert a szovjet csapatok maradtak.
1953-ban Nyikita Szergejevics Hruscsov kezébe került a Szovjetunió vezetése, aki 1955-ben kibékült a jugoszláv állam kommunista diktátorával, Tito marsall-lal. 1956 elején a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusán Hruscsov főtitkár hatalmas beszédben leplezte le és ítélte el Sztálin hibáit. Rákosi ismét kegyvesztett lett Moszkvában, hiszen ő „Sztálin legjobb magyar tanítványa” volt, másfelől Jugoszlávia javára folytatott koncepciós kémperben ítéltette el és végeztette ki Rajk László volt kommunista belügyminisztert és társait. Az új politikai helyzetben Rajkékat rehabilitálni kellett, de azt nem tehette Rákosi, tehát Moszkva szerint mennie kellett. 1956 nyarán Rákosi moszkvai parancsra lemondott és „gyógykezelésre” szovjet titkosszolgálati tisztek erőszakkal a Szovjetunióba szállították, ahonnan csak hamvait hozták 1971-ben Magyarországra.
1956. október 6-án Rajkot és társait ünnepélyesen újratemették, százezres tömeg vett részt a temetésen, de annak nagy része nem, az egyébként véres kezű kommunista Rajkékat ünnepelte, hanem a Rákosi-rendszer kudarcát.
A forradalom és szabadságharc krónikája dióhéjban
1955 márciusában a párt az elégedetlenkedő értelmiségiek számára szigorú pártirányítás mellett megindította Budapesten a Petőfi Kört, amolyan vitafórumként. Az előadókat, a felszólalókat a párt jelölte ki. Egy idő után azonban az írók és főleg az egyetemi értelmiségiek kezdtek túlságosan kritikusok, lenni. Debrecenben az egyetemen Kossuth Kör alakult és ott is utat talált az „építő kritika”, a hibák feltárása és azok kijavítása lehetőségének keresése. Ezek a körök a forradalom előkészítésének tényezőivé váltak. Vannak olyan nézetek, hogy 1956 nyarán már a szovjetek is, és a magyar felső pártvezetés is szabadjára akart engedni egy kisméretű forradalmi mozgolódást, hogy a feszültséget csökkentse, másfelől megmutassa hatalmát. Ez a manőver a szovjeteknek lehetőséget kívánt adni, hogy magyarországi hadserege erejét pacifikálás címén megsokszorozza, mert a szuezi válság a levegőben lógott és egy esetleges világháború kitörését sem tartották lehetetlennek.
Kádár János 1956 júliusában azzal nyugtatta meg egy állásáért aggódó orvos ismerősét, hogy: „no, no, ne legyen olyan ideges, nyugodjon meg. Most elárulok magának valamit. Itt októberben minden forradalmi úton meg fog változni. Mondja meg az egyetemi hallgatóknak is, hogy várják az októbert (2. felhasznált irodalom)” Kun Miklós is ír a szovjet előkészületekről, hogy 1956 nyarán rangrejtve 5 tábornok érkezett Magyarországra, KGB (titkosszolgálati) felderítők, vezérkarok, gazdasági szakemberek, rengeteg tolmács, szakértő, hogy egy nagy hadsereg felvonulását készítsék elő. Az ördögi terv azonban balul sült el. Nagyobb lett a felkelés a tervezettnél és a szovjet hadsereg jelentős presztízsveszteséget szenvedett.
1956. október 16-án a szegedi egyetemisták megalakították a MEFESZ-t (Magyar Egyetemisták és Főiskolai Egyesületek Szövetségét). Ezzel önálló és nem pártirányítású diákszövetséget hoztak létre a DISZ (Dolgozó Ifjúság Szövetsége) helyett. Ez érdekes esemény, hiszen az egyetemi- és főiskolai hallgatókat a rendszer a legmegbízhatóbb kommunistáknak tartotta, mert szigorú pártszempontú szűrővizsga után vették fel őket. Az egyetemen a férfihallgatók még tartalékos tiszti kiképzést is kaptak (3. felhasznált irodalom)
A Magyar Írók Szövetsége 7 pontból álló követeléseket tartalmazó listát publikált, de nem ez, hanem a Budapesti Műszaki Egyetemen október 22-én összeállított 16 pont lett a fővárosi forradalom programja. Ezen a napon határozták el a műszaki egyetem diákjai, hogy másnap délután 3 órakor a sztálinista vezetés ellen és az 1956. július 28-i poznani (Lengyelország) éhségtüntetés áldozataira emlékezve békés tüntetést szerveznek Bem József szobrához. A belügyminiszter hosszas vacillálás után engedélyezte a tüntetést.
Az első forradalmi megmozdulás mégsem ez lett, hanem a Debreceni egyetemisták, főiskolások és középiskolások október 23-i délelőtti felvonulása. 9 órakor a Központi Egyetem előtti térre gyülekeztek a hallgatók és az oda érkező orvostanhallgatókkal és mezőgazdasági akadémistákkal, akik nemzeti zászlóval az élen érkeztek, elfogadták 20 pontos követelésüket, azt röplap formájában stencilezetten kinyomtatták és elindultak a Perényi utcában található párt székházhoz, hogy a 20 pont elfogadását és annak a Néplap nyomdájában kinyomtatását követeljék. Itt nem volt szó lengyelek iránti szolidaritásról, hanem a hazai viszonyok változtatásáról, amit ők – naiv módon – a szocialista rendszer keretein belül, Nagy Imre vezetésével akartak megvalósítani, de a szovjet csapatok jelenléte nélkül. A kommunista rendszert akarták reformálni. (Amikor majd megalakult a helyi forradalmi önigazgatási szerv, azt Debreceni Szocialista Forradalmi Bizottmánynak nevezték.) A pártbizottság hosszú tárgyalás után a 20 pontos követelést elfogadta, kinyomtatásáról intézkedett (4. felhasznált irodalom) Közben a diákok felkeresték a debreceni üzemeket és csatlakozásra hívták a munkásokat, akik azonnal sztrájkba léptek. Délután a középületekről leverték a vörös csillagokat, 6-7 óra körül eldördült az első sortűz a debreceni Kossuth- és Sas utca sarkán ahol három halott és több sebesült maradt az utca kövezetén. A sortüzet az Államvédelmi Hatóság őrzászlóaljának katonái adták le (kék parolit viselő ávósok, a nép kék ávósoknak nevezte őket (5. lábjegyzet) ).
Budapesten a forradalom két helyszínen indult, az egyik Pesten a Petőfi szobornál, onnan vonultak át Budára a Bem szoborhoz, ahová a műegyetemisták vonultak egymásba karolva, hogy se fasiszta, se sztálinista provokátorok ne keveredhessenek békés tüntető soraikba. A Bem szobornál Veres Péter, az Írószövetség elnöke mondott beszédet, ott született meg a lyukas zászló, a forradalom zászlaja úgy, hogy egy diák bicskával kivágta a Rákosi-féle címert a magyar zászlóból. Mindkét helyen a 16 pontos követelések felolvasása volt a fő mozzanat. A tüntetők három részre oszolva meneteltek tovább. Legnagyobb részük a Kossuth-térre ment az Országház elé, ahol Nagy Imrének miniszterelnökké kinevezését követelték és, hogy mondjon beszédet. Kb. 2 órát kellett várni Nagy Imrére, mert ő nem volt ott, megérkezése után beszéde elején elvtársaknak szólította a tüntetőket, de azok kikérték maguknak, hogy „nem vagyunk elvtársak”, aztán arra biztatta őket, hogy a helyzet megoldását bízzák a pártra és menjenek haza.
A Bem térről a tüntetők másik csoportja a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületéhez vonult, hogy követelje a 16 pont adásba kerülését. Budapesten ott dördültek el az első lövések. A Rádió épületében levő ávósok nyitottak tüzet a tüntetőkkel érkező katonákra és civilekre. A megtámadottak viszonozták a tüzet és ekkor váltak felkelőkké. Elfoglalták a Rádiót. A Bem tériek harmadik csoportja a Sztálin szoborhoz ment és nagy erőfeszítéssel estére sikerült ledönteni azt. Óriási volt az örömük, mintha győzött volna az immár forradalommá vált megmozdulás.
Estére hazaérkezett Jugoszláviából Gerő Ernő, aki 1956 júliusától Rákosi utóda volt a párt első titkári székben, rádióbeszédet mondott és intézkedett, többek között Moszkvából a szovjet csapatok beavatkozását kérte. A rádió az országházban lévő stúdióból sugározta felszólításait a harcok abbahagyására. A pártközpontban éjjel Nagy Imrét a minisztertanács elnökévé tették. 24-én hajnali 3 és 4 óra között megérkeztek Székesfehérvárról Budapestre a szovjet csapatok és harcba bocsátkoztak az ÁVH egységei és egyes katonai alakulatok oldalán a felkelők ellen. A felkelés súlypontja ekkor Pesten volt. A Corvin mozi körül Iván Kovács László, majd Pongrátz Gergely vezetésével erős támaszpontot építettek ki a felkelők, de a városban egyebütt is. A Tűzoltó utcában Angyal István, Auschwitz-ot megjárt zsidó fiatalember, idealista kommunista vezette a harcot. A Práter u. 11-15. sz. alatt az általános iskola épületének központjával alakult ki sikeresen harcoló forradalmi támaszpont. Budán, a Szénatéren egy ismeretlen, 24 éves egyetemista szervezte az ellenállást, okt. 25-én fegyverhez jutottak, másnaptól Szabó János gépkocsivezető, első világháborús kitüntetett tizedes lett a parancsnok és irányításával legendás ellenállást fejtettek ki. A Baross téren Nickelsburg László, 32 éves volt munkaszolgálatos, kommunista zsidó férfi parancsnoksága alatt harcolt igen eredményesen egy felkelő csoport, hogy csak a legismertebb helyeket említsük. A felkelők soraiban túlnyomóan munkásokat, ipari és más tanulókat (pesti srácok) találunk, nem a Horthy korszak üldözött társadalmi csoportjainak tagjait, különösen nem az un. Horthysta katonatiszteket, mint ahogy később a Kádár-rendszer állította.
Október 25-én ellenforradalomnak minősítette a megmozdulást a rádió, a harcok abbahagyására szólította fel a harcoló „bandákat” és határidőt szabott, hogy aki addig leadja fegyverét, büntetlen marad. Bejelentette, hogy a kormány a szovjet csapatokat kérte fel a rend helyreállításához nyújtandó segítségre. A magyar honvédség egységesen nem állt a forradalom mellé, sőt eleinte egyes alakulatok ellene harcoltak, a forradalom mellé kisebb egységek, vagy alakulatukat elhagyó katonák álltak, eleinte pedig sokszor azt tették, hogy fegyvereiket adták át a forradalmároknak, maguk pedig egyszerűen hazamentek (dezertáltak).
25-én a rendszer provokátorai több ezres tömeget csődítettek a Kossuth térre azzal, hogy az Országházból fontos bejelentés fog történni. A téren aztán az Országházból és a közeli utcákból zöld-, és kék ávósok, a Földművelési Minisztérium épületének tetejéről pedig a Partizánszövetség tagjai nyitottak tüzet a gyanútlan tömegre. Csatlakozott a tüzeléshez géppuskával és repeszgránáttal egy szovjet páncélos az egyik mellékutcából, továbbá azok a szovjet páncélosok, amelyek legénysége addig barátkozott a tömeggel, sőt amikor a Kossuth térre tartottak, magyar tüntetőket is felvettek (6. felhasznált irodalom)
Ebben az időpontban a közeli pártközpontban a Budapesten tartózkodó magas rangú szovjet civil és katonai vezetők, köztük Mikoján és Szuszlov tanácskoztak a magyar pártvezetéssel. Gerőt leváltották a párt első titkári tisztségéről, helyére Kádár Jánost nevezték ki. Megalakult a Nagy Imre-kormány, tagjai az addig is vezető beosztású kommunisták lettek, mellettük néhány reform kommunista és az egyetlen volt kisgazdapárti miniszterelnök, majd köztársasági elnök, Tildy Zoltán államminiszteri rangban. A mészárlás jeladás volt a felkelők ellen harcoló csapatoknak, hogy könyörtelen leszámolás következik.
Október 26-án az ország más részein is voltak fegyveres összecsapások, de főleg a rendszer fegyveres erőinek a fegyvertelen lakosság ellen elkövetett mészárlásai. Kiemelkedő volt aznap a mosonmagyaróvári határőr (zöld ávós) laktanya előtti mészárlás, ahol Dudás István százados, laktanyaparancsnok vezényelt géppuskatüzet a vörös csillag eltávolítását kérni odament fegyvertelen tömegre. Száz halott és számtalan sebesült maradt a helyszínen. (A rendszerváltás után Dudás ezredest felmentette a katonai bíróság.) Október 27-én, Miskolcon és Ózdon fegyveres összetűzésekre került sor.
Október 28-án felhatalmazta a pártvezetés a kormányt, hogy hirdessen tűzszünetet, nyilvánítsa nemzeti és demokratikus mozgalomnak a felkelést, oszlassa fel az ÁVH-t, tegye nemzeti ünneppé március 15-ét, a termelőszövetkezetekbe belépés erőszakolását szüntesse meg, a termelőszövetkezetekből engedélyezze a kilépést, jelentse be, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapestet, ami fegyverszünet keretében meg is történt. Ez a forradalom győzelmét jelentette. Ekkora már a települések többsége élén forradalmi bizottmányok, az üzemek élén munkástanácsok álltak.
Október 29-én megkezdték az előző napon feloszlatott ávósok lefegyverzését és védőőrizetbe vételét, ám közülük sokan Tökölre, a szovjet főparancsnokságra menekültek. A közigazgatás új szerveit, a forradalmi bizottmányokat és az üzemek, vállalatok élére a dolgozókból alakult munkástanácsokat törvényesnek ismerte el a kormány. Nemzetőrség és Forradalmi Katonai Bizottság létesült. Ezen a napon Izráel, a következő napokban Franciaország és Anglia is megtámadta Egyiptomot és hamarosan birtokba vette a Szuezi csatorna térségét. (A Magyarországra özönlő szovjet katonák a Szuezi-csatornát keresték.)
Október 30-án Nagy Imre meghirdette a többpártrendszert és négy párti koalíciós kormányt alakított. Bejelentette, hogy Magyarország azonnali hatállyal kilép a Varsói Szerződésből, de a Szovjetunióval és a környező országokkal baráti kapcsolatokban marad, deklarálta az ország semlegességét, ami Ausztriához hasonlóan a Szovjetuniónak is elfogadhatónak látszott. A Szovjetunió tudomásul vette a magyar kormány döntéseit és jó szándéka jeléül megígérte, hogy kivonja csapatait Magyarországról. Ezzel szemben folytatódott a forradalom kezdete óta tartó szovjet katonai invázió Magyarországra. Vasúton, közúton özönlöttek a szovjet csapatok Magyarországra, amiről a kormány pontosan tudott, de képtelen volt megállítani. A Szovjetunió azzal, hogy hajlandó volt fegyverszünetre és beleegyezett Magyarországnak a Varsói Szerződésből történő kilépésébe, a semlegesség proklamálásába és csapatai kivonásába, amiről tárgyalásokat is kezdett, csupán időt akart nyerni, hogy tájékozódjék a nemzetközi diplomácia terén, ennek érdekében egy régi, ám máig használatos diplomáciai fogáshoz folyamodott, a megtévesztéshez. Magyarország kormányát megtévesztette, hogy időt nyerve megtudja, mi a véleménye az Egyesült Államoknak, Jugoszláviának és Lengyelországnak Magyarország lerohanásáról és a számára előnyös „szocialista” rendszer visszaállításáról. Ausztria helyzete más volt. Ausztriát nem ítélték a háború végén a Szovjetunió érdekszférájába, Magyarországot igen. Ausztria semlegessége előnyös volt a Szovjetuniónak, mert az angol, amerikai és francia megszálló csapatok kivonultak Ausztriából, a szovjet övezet szomszédságából. Magyarország kilépése a Varsói Szövetségből és semlegességének elismerése például szolgálhatott volna a szomszédos csatlós országoknak és a dominó elv érvényesült volna. Október 31-én Eisenhower amerikai elnök magához hívatta a szovjet nagykövetet és kijelentette, hogy nem tekint Lengyelországra és Magyarországra úgy, mint a NATO lehetséges tagjára. Ezzel szabad kezet adott a Szovjetuniónak. Tito és a lengyel kommunista vezetés hasonlóan nyilatkozott. Ezek után már csak technikai kérdés volt Magyarország szovjet katonai lerohanása, a kiválasztandó időpontig pedig tárgyaltak, ígértek és közben csapataik felvonultak.
Október 30-án nevezetes esemény történt, lezajlott a Köztársaság téren (ma II. János Pál pápa tér) volt pártközpont ostroma és utána egy véres lincselés, ami kirívó volt és szennyezte a forradalom addigi tisztaságát. A pártközpontban ávós védelem mellett a forradalom leverését szervezték a pártvezetők, szervezték a munkásmilíciát (a későbbi munkásőrség elődjét), közben az épületet őrző ávósok ki-kicsaptak az épületből és támadták az arra járó forradalmárokat. Amikor Münnich belügyminiszter kénytelen-kelletlen feloszlatta az ÁVH-t, akkor rendőr egyenruhába öltöztek át a pártközpontban lévő ávósok és folytatták a provokációt. Október 30-án a Corvin köziek, a Práter utcaiak és a Baross tériek megostromolták és elfoglalták a pártközpontot. Az ostromlók halottakban 25-30 embert vesztettek, a párházban lévők közül is meghalt 25 személy. Néhányukat az odacsődült civilek meglincselték, amit a nemzetőrök nem tudtak megakadályozni. Ezt a külföldi sajtó és annak képviselői, közöttük a szovjet nagykövetség álcázott munkatársai képileg is dokumentálták, ami bejárta a világot, mintha ez a kirívó eset lett volna jellemző a forradalomra.
Október 31-én átszervezte kormányát Nagy Imre, államminiszter lett Tildy Zoltán, Kádár János, Losonczy Géza, honvédelmi miniszter Maléter Pál honvéd ezredes, a többi tárca betöltetlen maradt. Nagy Imre beszédet mondott az Országház előtt összegyűlt tömegnek. Kijelentette, hogy a szovjet csapatok behívása tudta nélkül történt, tárgyalások folynak a Varsói Szerződésből történő kilépésünkről. Újjáalakultak az 1948-ig volt koalíciós pártok.
Ezekben a napokban konszolidálódni látszott az ország. November 1-én Nagy Imre bejelentette Magyarország semlegességét, kilépését a Varsói Szerződésből, kéréssel fordult az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárához és kérte, hogy tűzzék napirendre a „magyar kérdést”. Aznap megalakult a Magyar Dolgozók Pártja helyett a Magyar Szocialista Munkáspárt, első titkárává Kádár Jánost nevezték ki, a vezetőségében Nagy Imre is helyet foglalt. Kádár határozott rádióbeszédben jelentette be pártja átalakulását. Kemény kritikával illette a Rákosi korszakot, jogos felkelésnek nevezte a lezajlott eseményeket, amelyek nyomvonalán kíván a Magyar Szocialista Munkáspárt a továbbiakban haladni. A beszédet az Országházban lévő stúdióban rögzítették és hangszalagról került adásba. Ekkor már Kádár átment Münnich Ferenchez a Belügyminisztérium épületébe, ahol Münnich éppen akkor vette Andropov szovjet nagykövet telefonmeghívását, jelezte, hogy Kádár nála van és 10 perc múlva ott lesznek. A nagykövetség kapujában követségi autóba ültették őket és Tökölre vitték, onnan külön-külön repülővel azonnal Moszkvába szállították őket. Kádár nem tudta, hogy fogolyként, vagy tárgyalóként viszik-e oda. Eleinte Nagy Imre mellett nyilatkozott, majd amikor látta, hogy a szovjetek fegyveres beavatkozásra, a Nagy Imre-kormány félreállítására készülnek, akkor elfogadta a szovjet álláspontot és azt, hogy ő alakítson ellenkormányt.
November 2-án ismét átalakította kormányát Nagy Imre, a koalíciós pártok képviselői államminiszteri beosztást kaptak, Maléter Pál maradt hadügyminiszter, Kádár János is helyet kapott benne, bár ő már a november 1-i kormányban sem kezdte meg tevékenységét.
November 3-án, szombaton meghirdette a Nagy Imre-kormány a békés viszonyok helyreállítását. A munkástanácsok elhatározták, hogy abbahagyják a sztrájkot és november 5-én, hétfőn megkezdik a munkát. Budapesten megindul a romok eltakarítása. A szovjet hadsereg magyarországi parancsnoksága csapatai kivonásának technikai lebonyolításáról tárgyalt a magyar kormány delegációjával november 2-án Budapesten, majd a viszonosság alapján másnapra-Tökölre tették át a tanácskozást. Tökölön 3-án késő este tárgyalás közben foglyul ejtették a magyar delegációt és november 4-én hajnalban megadott időpontban a tűzszünetet megszegve, az egész ország területén, figyelmeztetés nélkül megtámadták a magyar katonai egységeket, tüzet nyitottak a mit sem sejtő magyar alakulatokra és halottakat ejtve lefegyverezték azokat, objektumaikat birtokba vették. A Budapest határában állásban lévő magyar alakulatokat lemészárolták és gépesített egységeikkel ellenállás nélkül az Országházhoz hajtottak, hogy a kormányt elfogják.
Nagy Imre drámai hangú felhívásban tudatta az orvtámadás tényét és segítséget kért a világtól. Kijelentette, hogy „csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van”. Ez a két hősies állítás azonban nem felelt meg a valóságnak, a csapatok nem álltak harcban, állítólag az országházi híradóközpont nem továbbította a tűzparancsot, a kormány kommunista tagsága pedig engedett a jugoszláv követ meghívásának és 6 órakor oda menekült. Mindszenthy József bíboros hercegprímás az USA követségén talált menedéket. Bibó István tárca nélküli miniszter tartózkodott az Országházban a kormányból és gépelte a világ közvéleményéhez intézendő proklamációját. A szovjet csapatok tankjai és ágyúi körbe állták az Országházat, készen arra, hogy lőjék. Márton András ezredes, a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnoka mentette meg a patinás épületet és a benne lévőket. Kiment és tökéletes orosz tudását felhasználva, beszélt a szovjet katonákkal, közölte, hogy nem állnak ellen, így nincs értelme az épület megtámadásának. A szovjetek birtokba vették az Országházat. Bibót hazaküldték.
Nagy Imrét és kormányát a jugoszláv követség valójában tőrbe csalta. Kikapcsolta az ellenállás szervezéséből, hiszen az Országházból elmenekülve is lehetett volna szervezniük az ellenállást. Nagy Imréék pedig, ha követségen akartak menedéket keresni, akkor azt csupán a jugoszláv követségen tehették. Kapitalista ország követségére nem mehettek volna, mert akkor magukra veszik azt a szovjet vádat, hogy az imperialisták ügynökei, de oda, sőt a többi „szocialista” ország követségére sem hívták őket. Budapesten és térségében, valamint az országban szórványosan néhány helyen november 10 tájáig, a Mecsekben december közepéig folytak a harcok a szovjetek ellen. Hamarosan kiderült, hogy Magyarországot cserbenhagyták mind katonailag, mind diplomáciailag. A katonai beavatkozás világháborúra vezetett volna, másfelől a szuezi válság lekötötte a nyugati hatalmakat, az fontosabb volt nekik Magyarországnál, különben is ez utóbbit a Szovjetuniónak ítélték a II. világháború után és azt 1989-ig tiszteletben is tartották. Ott a Szovjetunió tehetett, amit akart, belügyének számított.
Kádár János november 4-én, hajnali 5 órakor a szolnoki rádió adásán keresztül bejelentette a Magyar Forradalmi Munkás Paraszt Kormány megalakulását. Este a szolnoki rádió közölte, hogy a Nagy Imre-kormány megszűnt, az ellenforradalmat leverték, a sztrájkolók vegyék fel a munkát, a szocializmushoz hű erők támogassák az új kormányt. Késő este az Egyesült Nemzetek Szervezete főtitkárához küldött üzenetben tudatta a Kádár-kormány a kormányváltást, érvénytelenítette a Nagy Imre-kormánynak a főtitkárhoz intézett kéréseit. Budapest szovjet megszállását követően november 7-én Kádárt szovjet tankok vitték az Országházba, ahol megkezdte miniszterelnöki és első titkári működését, kiépítette a róla elnevezett rendszert.
Dr. Csohány János
Felhasznált irodalom
- SEBES Gábor: A Nagy Imre-mitosz. Mese a jó kommunistáról. Bp., 2021. Kráter Kiad.
- HANKÓ Ildikó: Déja vu. Magyar Demokrata 2006. szeptember 21. 17.
- Az egyetemeken katonai tanszékek voltak katonatiszti oktatókkal, akik órarendbe iktatottan végezték a kiképzést. Minden nyáron egy hónapos tábori kiképzésre vonultak be a hallgatók. Az egyetem befejezése után pedig három hónapos kiképzés következett a már végzett hallgatóknak, aminek a végén alhadnagyi rangban tartalékos tisztekké avatták őket. BEKE Albert: Ébredés ágyúszóra. In: A halál nem alibi. Szenci Molnár Társaság kiad. Bp., 1996. 50-52. Az 1956 nyarán végzett debreceni egyetemi hallgatók három hónapos tartalékos tiszti kiképzésük során a forradalmi események idején Debrecenben voltak a Kossuth Laktanyában, a Hortobágyra vezető úton. Teljesen izolálták őket. Se rádiót nem hallgathattak, se újsághoz nem juthattak, de külső személyekkel sem találkozhattak. Reggel teherautókon kivitték őket a Hortobágyra, ahol semmit sem csináltak, este bevitték a laktanyába. Fogalmuk sem volt, hogy forradalom van, csak november 4-én hajnalban ébredtek arra, hogy a szovjet hadsereg lövi laktanyájukat. Ellenállás nem volt, mégis több magyar katonát megöltek a szovjetek.
- A pártházban a tárgyalások alatt a pincében az ÁVH őrzászlóalj katonái várták a parancsot a beavatkozásra, amire ott azonban nem került sor. FILEP Tibor: Március leheletű október. Az 1956-os forradalom előzményei Debrecenben. Debrecen, 2016. 163.
- FILEP Tibor i. m. 159-166.
- Az október 25-i Kossuth téri mészárlásnak mind a története, mind az áldozatok száma bizonytalan, több féle variáció létezik, a halottakat 75 és 1000 közöttire becsülik, a sebesültek létszáma is hasonlóan bizonytalan.
A kép forrása:
erdely.ma