Vitéz Ferenc adventi esszéje
Várakozás és öröm. Napjainkban már egyre inkább üresedő szavak, önmagukban így vajmi keveset jelentenek. Várunk a buszra, a fogorvosra, a pénztár előtti sorban; várunk egy pozitív fordulatra – kérdés, hogy mit teszünk érte –, várjuk az átutalást, a tavaszt, a család érkezését. A várakozás inkább feszültség vagy izgatottság, néha félelem és szorongás keveredik bele. Örülünk, ha sikerült megoldást találnunk valamilyen megoldhatatlannak látszó feladatra, elkerülni egy veszélyes helyzetet, s örülni szoktunk néha kis dolgoknak is… – de már tovább is léptünk, nem adjuk oda magunkat az örömnek, az önátadás híján sokszor ki sem tudjuk azt mutatni, fölébe kerekedik az elégedetlenség.
Megszentelt várakozás és megtisztító öröm.
A két fogalom (mely két, egymással összefüggő létállapot) jelzőjét akár meg is lehetne cserélni, hiszen így is, úgy is egyik vezet el a másikhoz: megtisztító várakozás és megszentelt öröm. Ebben a két puszta szóban ugyan már benne van az adventi lényeg, sokkal jobban árnyalható a „megszentelt” és „megtisztító” jelzőkkel. A várakozásban és az örömben is tehát Isten tulajdona vagyok, Istenhez tartozom. S mikor Weöres Sándor A teljesség felé című prózai epigramma-sorozatában (a Szembe fordított tükrök című részben) írta, hogy „Örömöm sokszorozódjék a te örömödben; hiányosságom váljék jósággá benned”, tulajdonképpen az összeadott jóság hatalmára is figyelmeztetett.
Az advent sem puszta várakozás, hanem örömökből összeadott Jóság. A Megváltó születésére való várakozás öröme, a Fényességgel (hosszabbodó nappalokkal) együtt mindig visszatérő Jóság. (Pilinszky szállóigei jegyzetsorával szólva: arra várunk, ami a mienk.) Mondhatni, menetrendszerűen érkezik. Itt az egyházi év kezdetére gondolunk, mely meghatározza az időszámításunkat: várakozni kezdünk a már az Idő kezdetén eltervezett és az ószövetségi időben bejelentett evangéliumi örömüzenet valósággá válásának megerősítésére.
Ha van időnk – mert nem mindig állunk készen arra, hogy „legyen időnk!” –, imádságaink vagy elcsendesüléseink közben akár Augustinus (a 4–5. században élt Hippói Ágoston) Vallomásai is eszünkbe juthatnak, aki sok egyéb mellett arról is írt, hogy az időt a „lelkünkkel mérjük”, és ennek képessége már önmagában is ajándék („ajándékul kaptad, hogy érezd és mérd is az időt”). Ugyan a Vallomások XI. könyvének derekán, mikor fölteszi a kérdést, hogy „mi az idő”, ezzel az ismert fordulattal válaszol, hogy „ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom, ha azonban a kérdezőnek kell magyaráznom, akkor nem tudom”, mégis a máig ható fölfedezés élményét kínálva állapítja meg, hogy a lélek három tulajdonsága az időhöz való viszonyában az, hogy „várakozik, figyel és emlékezik”. – Hiszen a várakozás, a figyelem és az emlékezés adja meg a mi létezésünk kiterjedését is.
„Látom, hogy valamiféle kiterjedés az idő” – írja Augustinus, s erről akár arra is következtethetnénk, hogy milyen közel került a 20. századi relativitás-elmélet einsteini „téridő” fogalmához, de nem: ő a Lélek kiterjedésére gondolt. Aztán az „idő mértékét” a szótagok hosszúsága és rövidsége (időmértéke) szerint vizsgálva rájött, hogy az időt csak a lélekkel lehet mérni. Hogy miért foglalkoztat minket az idő, s egyre sürgetőbben gondolunk rá, annak bizonyára van köze a „megélt idő” mértékéhez, s érezve a mögöttünk lévő sok-sok jelen súlyát, foglalkoztatni kezd a még lehetséges jövő. Keressük azt, ami már nincs vagy azt, ami még nem létezik – az örökké tartó jelenben?
A kereséshez mindig találhatunk vezérlő gondolatokat, útmutató tanácsokat és olyan felismeréseket, melyek a mi megismerésünket is szolgálhatják. Keresztyén ember számára kézenfekvő a Szentíráshoz nyúlni. A kritika történetéből – s benne a bibliakritika hosszú évszázadainak törekvéseiből, ami elvezetett a reformációt közvetlenül előkészítő, majd az anyanyelvű bibliák fordítására ösztönző erazmusi revízióig – bizonyára ismerősnek tűnhet a Hauser Arnold által is megfogalmazott tétel, mely szerint az igazán nagy művek folyton kommentárokra, magyarázatra, értelmezésre szorulnak. Umberto Eco a Ne remélje, hogy megszabadul a könyvektől című beszélgetéskötetben jelentette ki, hogy „az idők során minden könyvre rárakódik az időközben született összes értelmezés”. Például mi már nem úgy olvassuk Shakespeare-t, ahogy ő megírta műveit, tehát a drámaíró ma „sokkal gazdagabb, mint akit akkoriban olvastak”.
A hermeneutika, a filológia, a bibliai szövegkritika, az exegézis, a homiletikai igemagyarázat, tehát a hiteles szöveg megtalálása, a „mit mond a textus” kérdése után a „hogyan mondja” és „mi ennek az üzenete, értelme számunkra” nem lehet fölösleges teológiai és liturgiai dísz! – Az Élő Ige és a mi életünk kölcsönhatásban áll egymással: nemcsak az Ige táplálja az életünket, hanem mi magunk is Életként tekintünk az Igére. Bár nem új az ilyen kezdeményezés, a Magyarországi Református Egyházban 2026 lesz az Imádság Éve, ami azt is sugallhatja, hogy meg kell tanulnunk újra imádkozni is, félre kell tenni a rutinná kopott paneleket, tartalommal kell megtölteni a kiüresedő imádságperceket, hogy az Istennel folytatott személyes beszélgetéseinkben magunkat és a Teremtőt is jobban megismerjük.
A már idézett Augustinus imádságából való az alábbi idézet: „Uram, mint elkóborolt bárány, szorongva kerestelek magam körül, míg Te mindvégig bennem lakoztál. Vándoroltam városok utcáin, terein, sehol sem leltelek, mert nem találhatom meg kívül azt, aki mindig bennem lakozott.” S Hamvas Béla gyűjtéséből való a nyolcszáz évvel később, a 13. században élt Aquinói Tamás (Arisztotelészre is hivatkozó) elmélkedése: „Az emberekben természettől fogva megvan az a vágy, hogy megismerjék a látható dolgok okait. Az emberek azért kezdtek filozofálni, mert a látható világ, amelynek okai rejtve vannak, felkeltette csodálkozásukat […]. Csak akkor nyugodtak meg, amikor felfedezték okát. De a kutatás nem áll meg addig, amíg el nem jut az első okhoz. Csak »akkor gondoljuk, hogy tökéletes a tudásunk, ha megismerjük az első okot« […] Az ember tehát természeténél fogva kívánja megismerni az első okot, mint végső célt. Márpedig mindennek első oka Isten. Tehát az ember végső célja Isten megismerése.”
A várakozás sem az a fajta terméketlen, sehonnan nem jövő és sehová sem tartó makacs és ostoba öncélúság, mint amilyen például az egzisztencialista és abszurd drámákból rajzolódik elénk, hanem a megismerés örömére való készülődés írja át Krisztusszeretetté és Istendicsőítéssé e drámát. Hippói Ágoston föltette a kérdést, hogy ha még a pillanat parányi részeire sem tekinthetünk jelenként – mert amikor azt mondjuk, hogy „most”, az már nem létezik, mert már a múlt –, akkor hol van a múlt és a jövő, hol van az idő helye a térben. S meg is válaszolja félig: bárhol legyenek, ott nem jövőként és múltként, hanem jelenként vannak. Az idő a jövőből jön, ami még nincsen, a jelen útján száll, „amelynek hiányzik a tartama”, és a múlt felé tart, ami már nem is létezik.
Augustinus értelmezése szerint csak jelen idők vannak. A lélek három alapvető tevékenysége, az emlékezés, a szemlélődés vagy figyelem és a várakozás mindegyike jelen idő. Az emlékezés: „jelen a múltról”; a szemlélődés (a figyelem mellett ez az evangéliumi éberség is): „jelen a jelenről”; a várakozás pedig: „jelen a jövőről”. Bár kissé bonyolultnak tűnik az ágostoni érvelés, sem a tomista, sem a klasszikus német (kanti és hegeli), sem a huszadik századi egzisztencialista filozófia (az objektív és szubjektív időszemlélet) nem sokat tudtak hozzátenni ahhoz. Talán az augustinusi sejtés az egyidejű jelenekről a modern kvantummechanika vagy -filozófia úgynevezett szuperpozíciós elméletéhez áll legközelebb, s mikor az egyházatya a teremtésről faggatta belső párbeszédében a Teremtőt, szintén a kvantumelmélet relációs elvéhez járt közel, miszerint a világ sokkal inkább eseményekből áll, mintsem dolgokból. (Arról, hogy az „anyagnál” fontosabb az, ami „megtörténik”, s az események kapcsolódásai alakítják-változtatják a világot, lásd az olasz elméleti fizikus, Carlo Rovelli könyvét Az idő rendje címmel).
Advent tehát arra is alkalmat kínál, hogy fölszabaduljunk az idő kényszere alól, hiszen a várakozás „jelen a jövőről” eszméje a beteljesülő öröm és az el nem múló idő, tehát az eszkatológiai reménység megélésének folyamatos jelene is.
A kép forrása:
haon.hu