Fogékonyak vagyunk minden gonoszságra és paráznaságra; mindenre, ami e-világi kincs, szépség, hatalom, okosság, tehetség, tudomány. Fogékonyak vagyunk minden „lelkizésre”, spiritualitásra, minden ebből fakadó kegyességre és vallásosságra, noha ezek a saját „lelkünk”, pszüchénk termékei, és többnyire nem az Isten kijelentésére, Igéjére alapoznak. A másik véglet szerint: fogékonyak vagyunk arra is, hogy az Igét betű szerint értelmezzük, és egyes szigorunkban a saját indulatunk feszüljön (2Korinthus 3,6). Ezekben a „lelkizésekben” minden rólunk szól, még Istent emlegetve is. Gonoszságunk önzés, paráznaságunk állandó újítgatás, csak azért, mert a régit hűtlenül meguntuk; de paráznaság az is, amikor a régihez mereven ragaszkodunk, miközben gondolatban már rég valami mással kokettálunk. A farizeusok és a szadduceusok is ilyenek voltak (1–4).
Elfáradnak a legkülönbek is (Ézsaiás 40,30). Egy határon túl kidőlünk (32). Nincs mindenre erőnk! Jézus Krisztusban mindenre van erőnk (Filippi 4,4), amire Ő megbíz bennünket, és amihez Ő – aki ismeri Istentől kapott „kereteinket” – erőt is ad nekünk. De az emberi lehetőségek végesek: kidőlünk sokféle nyomorúságban, betegségben (30), kidőlünk éhségben és szomjúságban, testi és lelki gyengeségben, kimerültségben (32). Kell az alvás, kell a pihenés, kell a testi, lelki, hitbéli táplálkozás, kell a feltöltődés, hogy méltó hűséggel bírjuk addig, ameddig az Úr kirendelte.