Minket még úgy tanítottak a „régiségben”, hogy egy írásnak vagy akár beszédnek, legyen eleje, közepe és vége. Mondhatjuk úgy is, hogy bevezetés, tárgyalás, befejezés. Lehet a végén néhány mondatban summázni, összefoglalni, de új gondolatba már nem kezdünk, nem nyitjuk ki, mert a mondanivaló, vagy az üzenet egészét tekintve is torzíthatja az összképet.
Magam mindig tartottam ezekhez az évezredes tudományos tapasztalatokon nyugvó igazságokhoz. Nyelvünk páratlan gazdag szókincse, igei gyöke, ragozása és dallama a művek végtelen tárházát jelenti annak, aki tudja használni. Lélekszárnyalás, tanulás és álom olvasni pl. az Erdélyi Helikon 35 géniuszának műveit, de vannak olyan írók is, akik egyszerűen olvashatatlanok. Ennél csak az rémisztőbb, mikor ezeket a celebeket „rendezik” a „rendezők”, aztán elárasszák vele Budapest színházait és a nagyérdemű közönséget.
Isten munkatársai vagyunk (6–9). Csak ez ad életünknek értelmet! Bármit teszünk, azt az Úr követésében, az Ő dicsőségére, az Ő megbízásából tesszük, egymást szeretve és nem egymással versengve. Mi Isten munkatársai vagyunk, szolgák vagyunk, más ajándékokkal, más feladatokkal, de ugyanannak az Úrnak a szolgálatában állunk. Fáradozunk, tesszük az Úrtól kapott dolgunkat, amíg tehetjük, mindent megteszünk, az Úrban. Csak ez a szolgálat lesz áldássá mások számára is.
A viszálykodás…
Hány gyülekezet sorvad azért, mert abban viszálykodnak a testvérek (3). A viszálykodás gyökere az irigység, aminek pedig „lelki kiskorúság” az oka. Az apostol ezt a lelki kiskorúságot így nevezi: „még testiek vagytok” (3), „a Krisztusban kiskorúak” (1). Különösen szomorú ez a viszálykodás akkor, amikor a szolgák, az igehirdetők közötti versengés okoz viszályt, amelyet a kiskorú gyülekezet azzal táplál, hogy egyik csoportjuk az egyiket, másik csoportjuk a másikat „bálványozza”. Olyan modern ez: a celeb lelkész, a celeb igehirdető… Pedig kik ők? Szolgák csupán, akik az Úrtól kapott ajándékaikkal végzik az Ige szolgálatát, miközben az eredményt csakis az Úr adhatja (4–6). A lelki kiskorút, akárcsak a pici babát, tejjel lehet táplálni és nem kemény eledellel (2).
Amikor megérkeztünk a szolgálati helyünkre… (1) Itt számos emlék „száll meg” minket. Ezek az emlékek szépek, fontosak; de nem szabad engedni, hogy egy határon túl úrrá legyenek rajtunk. Mert nem ez a lényeg. Ha az emlékek között valami lényeges lehet, az a gyülekezeteinkért való nagy hálaadás, akkor is, ma is… Amikor megérkeztünk szolgálati helyünkre, tele voltunk elhívásunkból fakadó lelkesedéssel; bízva abban, hogy ez a lelkesedés a Szentlélek által vezérelt. Amikor megérkeztünk, tudtuk azt, hogy ezen a szolgálaton csak akkor lehet áldás, ha az Isten bizonyságtételét, Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük, akit megfeszítettek és aki feltámadott (2). A megfeszített Jézus Krisztusra tekintve látjuk azt, amit Isten az Ő feltámadásával mindenkorra megpecsételt, hogy ott valójában a bűn, a betegség, a halál, a gonosz feszíttetett meg, győzetett le.
A mi dicsekvésünk.
Mivel dicsekedhetnénk? Amit elérhettünk, az Úrtól kaptuk. Az Úr ajándéka minden javunk, képességünk, lehetőségünk. Ő adja a talentumokat (Máté 25,14–30). Mink van, amit nem az Úrtól kaptunk volna? (1Korinthus 4,7) Az Úr nélkül semmit sem cselekedhetünk (János 15,5). Személyes bizonyságtételem: Visszatekintve eddigi életemre, csak hálát adhatok az Úrnak, mindenért. Az idő múlásával kiderül, hogy az Úr nélkül senkik és semmik vagyunk, mindnyájan (28).
Mégis dicsekedhetünk! Nem önmagunkkal, hanem az Úr szeretetével dicsekedhetünk. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék!