Délvidék egyik kis Tisza-parti településének hűséges lelkipásztora hívő presbitereivel elindult a település határába, hogy összegyűjtse a második nagy háború partizán-vérengzései alatt kivégzett drága eleik csontjait. A folyó áradása alámosta a temető partjait, keserves napok végeztével egy közös nagy ládában vitték az emlékek nyomorúságát.
A felépülő Emlékmű szövegén tanakodtak. Kik állítják, kiknek? Hova kerüljön? Miből legyen az anyaga? Kit hívjanak meg az anyaországból? Melyik napra tegyék?
Kik készítsék el? Ki tudják-e fizetni a költségeket határidőre? Lehet-e még retorzió ennyi év után is? Mit szól a többségi társadalom? Mi legyen a felirata?
Nehéz, súlyos kérdések ezek. Egy keservesen lerobotolt élet a semmiért, 80 évvel később még a temetés tisztessége is lélekpróbáló fájdalmakat éget Trianon-átkos csillagzata alatt.
Újra meg újra hallanunk kell ezt a figyelmeztetést, hogy ha a világ gondjai, a gazdagság csalárdsága és más dolgok élvezése belehatolnak életünkbe, megfojtanak mindent, amit Isten oltott belénk. Sohasem lehetünk teljesen szabaddá ennek a túlkapásnak folyton hömpölygő áradatától. Ha nem a ruházkodás vagy táplálkozás irányából jön, akkor betörhet a pénz vagy pénzhiány, öröm vagy örömhiány, barátok vagy barátok hiánya, esetleg nehéz körülmények formájában: szüntelenül támad, és hacsak nem engedünk Isten Szellemének, hogy harcba szálljon velük, betörnek életünkbe, mint az árvíz.