Nagypéntek megmutatta nekem, milyen az emberi bűn. Kiderült, hogy Isten és az ember között kibékíthetetlen az ellentét. Nem volt más hátra, mint hogy Isten egy óriás ítéletben felgyújtsa a világot és haragja tüzében megégesse az Ő örömét, dicsőségét, szeme fényét: a saját képére teremtett, de elbukott embert. Igazsága s az Ő megbántott és megcsúfolt szentsége olyan félelmetes és teljes, hogy csak ez adott volna elégtételt, s ez állította volna helyre a megsértett világrendet.
A XXI. században a hitvallás színtere kibővült.
Már nemcsak a templomokban vagy mindennapi tetteinkben, hanem a digitális tér láthatatlan frontján is lehet és kell ünnepelnünk a Feltámadott Urat.
A nagyhét a keresztény ember számára a végső szabadulás zarándokútja.
A virágvasárnap fénye, könnye hozsánnája csendben várakozik a partokon egy jobb kor hajnalára.
Hétfőn, kedden és szerdán az ítélet és a számadás kerül előtérbe.
Szent Urunk szelídségével, jajtalanságával, prófétizmusával ítél meg mindent és mindenkit.
Jeruzsálem vallási farizeusságát, vakfanatizmusát, a nép politikai király várását, tanítványai téves önképét, a nép egyszerű gyermekeinek útfélen tengődő sorsát.
Az emberiség az eset óta várja a szabadítót, várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába őt visszahelyezi. Várja, akiben rút arca megszépül, vad és beteg szíve meggyógyul és kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. S mikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, a drága Szabadító, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden ígéret, mikor igék és csodák bizonyítanak mellette: az ember megöli és kiveti maga közül Istennek képmását, mint a gonosz szőlőművesek a király fiát. Az Egyetlenegyet, az Egyszerit és Tökéletest, Isten egyszülött Fiát, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és theológusok szavára, királyi paranccsal, a nép helyeslő ordítozásai közben keresztre verik, mint egy világ-mételyt. Milyen irtózatos tény, vád és ítélet reánk, hogy egy népnek, aki hozzá Isten választott népe volt, egy kornak, amelyik éppen az idők teljessége volt, egy helytartónak és egy egyháznak, amelyik testben láthatta Őt, az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljék Jézust, akiben Isten testté lett. Van-e teljesebb bizonyíték az emberi nemzetség megromlása mellett? Halálában az egész emberiség, az örök ember bűnös.
– Ez Júdás-misztérium a Jézus-misztériumban. – Megtestesült halálos isteni szeretet az Isten-ember gyilkosán át üdvösségünkre. Ugyanakkor zsigerivé lelketlenült, árulón gyilkos szeretetlenség az önfeláldozóan minket mentő Szeretet ellen. Amiről azt gondolnánk, hogy csak végtelen kitárulkozással és imádattal elfogadni lehet, a kezdeti üdvtapasztalások ellenére, kárhozatunkra, totálisan halálos visszautasítást kap. Jézus halni jött Júdásért, Júdás halálba adni jött Jézust. – E kettős, egymásba hatoló misztériumot egyre inkább rövidzárlatos, képtelen következtetéses, áruló korszakok árulását mentő, abszurd magyarázatok próbálták és próbálják hitelesíteni. Pedig itt az evangélium lényegének igazságáról vagy meghamisításáról van szó.
Az, ami Jézus és a farizeusok között lejátszódott, csak a megismétlése Jézus első megkísértésének (Máté 4,1-11), melyben az ördög célja az volt, hogy meghasonlást támasszon Isten szavával szemben, ezt azonban Jézus legyőzte, megélvelényegi egységét az isteni tanítással.
Jézusnak ezt a megkísértését még egy előjáték előzi meg; a bűnbeesés paradicsomi története, amelyben a kígyó Ádám és Évát kísértette meg: „Valóban mondta Isten…?” (1Móz 3,1). Ez az a kérdés, mely minden viszály forrása. Ezzel szemben az ember tehetetlen, mivel lényének lényegét jelenti. Ezt a kérdést csak a viszályon felülemelkedve lehet, ha nem is megválaszolni, de meghaladni.