Ezt az Igét hallva, sok farizeus döngette már a mellét: „Mi vagyunk a szoros kapu és a keskeny út vándorai”. Hiszen itt vagyunk a templomban, pap székben ülünk, első sorban feszítünk, vastag nyakú kálvinistaként „Igéim bővek, zengők, nagyok, papoknak ivadéka vagyok” (Ady Endre) Mi szeretjük az egyházat, mi szeretjük népünket, reménységet hirdetünk, – nem úgy mint azok: a világ, a sokak, a bűnösök, a széles úton járók, a gondtalanok, az álnokok, a gőgösök, a becsvágyók, a kétszínűek, tele vannak pénzzel, de mi majd megmutatjuk nekik az üdvösségre vezető utat.
A Bibliának erről a könyvéről tanítja a theologia tudománya, hogy a legszebb akrostichonban írt gyászének. A szerző szemei könnybe borulva, háborgó belsővel, földre roskadtan üríti ki a látvány és emlékezés keserű poharát. A hazáját elvesztő ember egyetemes szimbóluma a szent szöveg.
Ma is előttem van az a 12 négyzetméter táblakép drámai fensége, melyet Huszár István Nyíregyháza híres festőművésze műtermében láttam éppen 30 esztendeje.
A halvány vörös tájon Juda és Jeruzsálem romjai fölött lebegett a finom por, és Jeremiás próféta zseniálisan megfestve a kép jobb sarkából nézte elveszett hazáját.
Leírhatatlan fájdalom ült arcán, eddig ilyen mélységű bánatot csak Michelangelo szobrain láttam.
Századok alatt sok szegény embernek volt életében egyetlen vigasza és reménye, hogy Isten előtt egyenlőek vagyunk születésünk jogán és halálunk okán.
A világ igaztalansága verte sorsának napjait, és a templomok hűvösének árnyékában remegő kis gyertyalángok feledtették vele a rögöt. Nem értette a latin liturgiát, de misztikus varázsával mégis tudott azonosulni. Ott volt valaki, aki igazán senkinek sem volt fontos.
Nem igazán szeretett az urak dolgába avatkozni, így hát mikor új világ következett a reformációval, boldogan és vitézül énekelte édes anyanyelvén a zsoltárokat.
Nyilvánvalóvá lesz számára Isten szuverenitásának legelső attributuma: a SZABADSÁG!
Már az első keresztyén század közepére erőteljes növekedést ért el a misszió áldása. Az apostolok imádsága, félelmet nem ismerő bátorsága, mindeneket meghaladó intellektuális felkészültsége hír lett a Birodalom fővárosában, Rómában is. A császárok felemásan fogadták a híreket. Miféle új mozgalom, szekta ez? Egymást szeretik?
Vagyonközösségben élnek? Megváltó Jézusról beszélnek? Az isteni Tibérius, majd Claudius kezdetben kíváncsiságból szeretett volna találkozni néhány keresztyénnel.
Júdás sötét alakja magasodik fel a passió félhomályában. A legrejtélyesebb, sőt egyenesen megoldhatatlan embertitok. – Mi volt árulásának igazi oka? – Mi vitte őt Jézus környezetébe és mi tartotta ott? Hihetetlen pimaszság a Júdás csókja, de ésszerű. Igazi példája annak, hogy amikor valaki aljasságra határozza el magát, már mindegy, hogy abban milyen mélyre süllyed. Mi lett a vége?
Mindezekre az evangélium írói nem adnak feleletet, s amit leírnak öngyilkosságáról, nem elegendő. Maga Isten rejtette itt el a racionális magyarázatot előlünk, hogy lássuk meg az ember szörnyű leromlását, erkölcsi züllöttségét, lelki hitványságát. Mi Urunk Jézus Krisztus királyi öntudattal intézi saját sorsát, melyben tündököl Isten akarata, mely a gonoszságot a legnagyobb jó forrásává teszi.