Szépen fogalmazta meg egyszer valaki: „mit kellett ahhoz tennie egy embernek, hogy a történelem országútjáról Isten beemelje az üdvtörténet halhatatlanjainak pantheonjába?” Pedig látszatra egyszerű, hétköznapi szereplői ők Isten üdvözítő munkájának. Mózes küldetése, Boáz és Ruth, Naomi és Orpa beszélgetései, Mikeás és Ézsaiás próféták 700 éves szavai a napkeleti bölcsekhez, és a kereszthez, Jeremiás próféta látnoki szavai a két éven aluli gyermekeket előre elsiratja.
Egykor Brazíliában nehezen épült a közkórház, és a pénzhiány miatt az államelnök ki hirdette, hogy aki száz ezer dollárt adakozik, annak grófi címet adományoz. Viszonylag hamar összegyűlt a pénz. Az avatóünnepségen egy tábla volt letakarva a homlokzaton, melyet az elnök leplezett le, ez volt ráírva:
„Az emberi hiúság emelte, az emberi nyomorúságnak”
Ez az emberi gondolkozás útja, amely minden élethelyzetben megnyilvánul. A kaini ó-ember ő, akit nem felejtett az Ószövetség a lapjai között. Itt jár közöttünk ma is.
A régi keresztyének gyakran vettek ajkukra egy arám nyelvű kifejezést, amely eredeti formájában az Újszövetségben is fennmaradt. Az I. korinthusi levélnek abban a néhány zárószavában, amelyeket Szent Pál apostol saját kezével írt, olvashatjuk a kifejezést: „Maran Atha”, Az Úr eljön!
Szent Péter úgy írja le híveket, mint olyanokat, akik várják az Isten napját, Jézus Krisztus visszajövetelét. A szeretetnek, szolgálatnak, áldozatosságnak, önmegtagadásnak, belső fegyelmezettségnek, szorgalmas munkának, keresztyén életgyakorlatnak mindenre kiterjedő rendjének közösségében éltek.
Az emberi élet egyik nemes tulajdonsága egy jobb kor, egy jobb világ, egy szebb jövő iránti boldog várakozás, vágyakozás. Az Ószövetség kezdetén beszélhetünk már arról, hogy jönnie kell Valakinek, Aki a Kígyó fejére tapos, vagyis legyőzi a Gonoszt és a gonoszságot a földön. Elhoz egy boldog aranykort, és békességet teremt az emberiség számára. Izrael Messiás váradalma nagyon összetett volt.
Hírét vette a tiszteletes Kárpátalja egyik kis gyülekezetében, hogy egyik kedves családja erősen szenvedi a jégveréses esztendőket. A két nagy fiút már korábban malenkij robotra elhurcolta a Cseka, és még csak most jött a neheze. Újra megjelentek egy reggelen rozzant autójukkal a kis ház előtt, és sűrű átkozódás és káromkodás közepette berontottak a takaros magyar portára. Az élettől megtört édesapa kijött eléjük, és azt kérdezte a kozák kinézetű pribéktől:
„Mit akarnak még? Két nagy fiam már elhurcolták valahová a birodalomba, mi megtettük mit megkövetelt a szovjet haza.
