Máté evangéliuma 6. részének 34. verse:
Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
Dr. Gyökössy Endre elbeszélése:
Az örökség
Ő volt a sikeres. A Nagyember. Tulajdonképpen mindent elért, amit elérhetett. Ám annak megtartásáért cserébe az egészségét adta.. – Bal zsebében hordta a gyomorpanaszaira -, a jobban szíve erősítésére felírt gyógyszereket; mellényzsebében az idegcsillapítókat. András, a sofőrje onnan tudta mi a baja, hogy melyik zsebéből nyelt le valamit s aszerint viselkedett. Ezért külön szerette a Nagyember. Mindenkinél jobban becsülte. Már csak azért is, mert András óvatosan és biztosan vezetett, feleslegesen nem beszélt s maga volt az egyenruhás udvariasság.
Olykor azonban irigyelte Andrást. Legutóbb is az egyik főhivatal udvarán úgy találta, hogy a lábát kifelé lógatva ült a Nagykocsi első ülésén és még meleg, fehér kenyérrel abált szalonnát falatozott, harsányan harapdálva hozzá a zöldpaprikát. Összefutott szájában a nyál. Egy “katonáért” odaadta volna aznapi pürés, kétszersültes, ananászkompótos menüjét.
Amikor András észrevette főnökét, bekattintotta a bicskáját, varázslatos gyorsasággal mindent eltüntetett s máris katonásan állt a kocsi kinyitott ajtaja előtt. – Úgy fest korán deresedő fejével, nyúlánk alakjával, derekához szorított egyensapkájával, mint az egykori némafilmekben egy leszerelt katonatiszt – villant át a Nagyemberen.
– András, vigyen valahová! Úgy felbosszantottak odabent – fejével a főépület felé intett – hogy nem akarok így hazamenni.
– Hová vigyem, főnök? – kérdezte halk udvariassággal András; így szólította a Nagyembert, aki valahogy szerette ezt az András adta becenevét.
– Mindegy, csak el innen! Valahová a zöldbe, a csöndbe.
András indított és a Nagykocsi meghitt surrogással hagyta maga mögött Adyligetet, Máriaremetét s már bent jártak a Pilisben. Öreg házak és platánok között kanyarodtak be egy mellékúton az egyik apróházas településre, annak egyik dombra kapaszkodó, lombos, földutas utcájába. Egy közeli kertes ház előtt András megállt. Kiugrott a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót és kilépő gazdájának bocsánatkérő mosollyal mondta:
– Ne vegye rossznéven, főnök, jobb nem jutott az eszembe. Itt lakom; már tíz éve özvegyen, csak a lányom látogat meg, ha ideje engedi. Orvos Dél-Pesten. Itt a nagy diófa alatt van egy nyugágy, üljön bele és lazítson egy kicsit. Mindjárt hozok valamit.
A Nagyember egy pillanatig bosszankodott, aztán némi zavarral arra gondolt, hogy annyi év után, véletlenül tudja meg, hol lakik a sofőrje s hogy orvoslánya van. Betéblábolt a gyümölcsfákkal, szőlővel, virágokkal beültetett, ápolt kertbe s ha már itt volt, valóban végigfeküdt a kényelmes nyugágyban. András metszett pohárban tányéron, szalvétán hozta a tejet. Ő megitta s már aludt is, mintha mély kútba zuhant volna.
Madárcsivitelésre, távoli ugatásra ébredt. Méhek döngése és bodzaillat lengte körül. Percekig nem nyitotta ki a szemét, hogy még jobban felszívódjék benne a zümmögő csönd. Majd jólesően nyújtózkodva felállt s mert nem látta Andrást, a virágokkal teli, üvegezett verandán keresztül belépett a nyitott ajtajú házba. Meglepetten állt meg. Tágas, antik bútorokkal berendezett szobában találta magát. A falakon értékes festmények, metszetek. Néhány selyemperzsa imaszőnyeg. Az egyik fal mellett több nyelvű könyvtársarok. A zongorán ezüstkeretben fénykép. Kezébe vette. Oszlopos kúria előtt egy régi típusú Mercedes-Benz autó állt, kormányánál elegáns úr; mellette fátyollal lekötött, nagykalapos hölgy. A férfi szakasztott András. Meghökkent. Lépéseket hallott maga mögött. András volt. Kezében ezüsttálcán piskóta, keksz és kompót. Kérdőn nézett sofőrjére.
– A szüleim – mosolygott a kép felé András.
A Nagyember sokáig hallgatott; óvatosan visszatette a képet a zongorára és a kúriára mutatott:
– Minden elveszett?
– A termelőszövetkezet vette át és néhány iroda a községből. Pár évig még a kertészházban lakhattunk. Akkor kitelepítettek bennünket. Kisgyerek voltam még. Ezek előtt az oszlopok előtt ült az édesanyám egy ládán a teherautóra várva és sírt. Én az ölében. Apám átkarolta rázkódó vállát és azt mondta azon a hajnalon:
– Most sírjon kedves, mert ezután nem hallhat bennünket senki panaszkodni. Az az Isten pedig, aki eddig gondunkat viselte, Annak ezután is gondja lesz ránk. Amire igazán szükségünk lesz, biztosan előkerül ezután is. Elég minden napnak a maga baja. Vagy elég – kedves -, vagy elégünk. Ezt pedig András miatt sem tehetjük meg.
– Apámnak ez a hajnali pár szava az én örökségem -, ez marad halálomig. Ez a kis ház és kert csak ráadás. Rájöttem, hogy itt is ugyanúgy dalolnak a madarak, mint abban a nagy parkban.
– Megtenné András, hogy most hazavinne? – szólalt meg nagy sokára a Nagyember.
– Természetesen. De örülök, hogy még aludt is egy sort!
Amikor András a hatalmas rózsadombi villa előtt kinyitotta főnökének a kocsi ajtaját, az megszorította és sokáig nem engedte el sofőrje kezét. Úgy mondta:
– Mindent nagyon köszönök.
– Egy pohár tejet?
– Nem András, azt, hogy megosztotta velem az örökségét.
Áldás, békesség
A kép forrása:
hazankert.hu