Hálaadó bizonyságtétel fakad fel belőlem a mai igeszakasz olvasásakor, és nem enged elveszni a már sokszor magyarázott, csodálatos, de bonyolult teológiai részletekben. Emlékezetemben átfutottam az eddigi életemet. Én méltatlan, gyarló, vétkekkel teli ember, folyamatosan csak az Úr kegyelmét tapasztaltam meg: sasszárnyon hordozott, ahogy a 264. dicséretben énekeljük.
– Pontosan azt éltem át, amit itt kiemelten, újra és újra hangsúlyoz az apostol: kiáradt ránk, újra kiáradt ránk, még jobban kiáradt ránk, bőségesen kiáradt ránk az Isten, Jézus Krisztusban közölt kegyelme, amely mérhetetlenül gazdagabb a bűn és a halál kárhozatos erőinél (15–17).
Mi mindent kaptunk Istentől, a Jézus Krisztusban! Istentől kegyelmet kaptunk, a Jézus Krisztusban (2). Isten szeretete a szívünkbe áradt, a Szentlélek által (5). E kegyelem által békességünk van az Istennel: istentelenekből istenfélőkké lettünk (6). Ezzel életünk gyökérkérdése oldódott meg. A fa nem lázadhat az őt megtartó és tápláló talaj ellen, mert kidől és elpusztul. Ezért a fa életének egyetlen lehetősége, ha megbékül és ráhagyatkozik a talajra. Ez a békesség a jelenben hit, a jövőben reménység, a nyomorúságokban pedig még nagyobb hit és reménység,
Milyen az élő hit? A válaszért nézzünk Ábrahámra, aki a hit példája! Ő hitt a teremtő és újjáteremtő, megelevenítő Istenben, aki legyőzte a halált, a kárhozatot, az értelmetlen semmit, és világosságra hozta az elmúlhatatlan életet (17). Ábrahám reménység híján és reménységgel hitt az Úr megelevenítő hatalmában és ígéreteiben: akkor is, amikor a tények, a számítások, a vizsgálatok, a totálisan elveszettnek tűnő helyzetek, „testi szemekkel” nézve ellent mondani látszottak az Isten megtartó szeretetének. Ábrahám nem gyengült meg a hitében (18–19), még akkor sem, amikor ő maga, testében és lelkében megrendült is (1Mózes 22,1–14), mert hitét Isten kifogyhatatlan kegyelme és nem a saját erőfeszítése táplálta (16). Vagyis Ábrahám mindvégig kitartott a hitében (Máté 24,13); sőt, folyamatosan erősödött abban; ezt pedig nem magának, hanem Istennek tulajdonította, az Úrnak adva ezért dicsőséget (21).
Isten tisztának tart bennünket: ez a megigazulás. Istenünk, Jézus Krisztus tisztaságán, érdemén keresztül tisztának lát bennünket. Micsoda kegyelem: az Úr tisztának tart bennünket, pedig nem vagyunk azok. Luther ezt az isteni kegyelmet nevezte megigazulásnak. Az előbb elkövetett vétkeket elnézte az Isten, kegyelméből megbocsátott nekünk, tiszta ruhába öltöztetett minket. Isten kegyelme, Jézus Krisztusra tekintve, tisztának tart bennünket. Ez a megelőlegezett kegyelem életünk eddigi bűneit megbocsátotta. Nem élhetünk vissza ezzel a drága véren szerzett kegyelemmel! A megigazulásból következik a megszentelődés. Életünk egyre inkább „feltisztul” a Jézus Krisztus követésében…(Steinbach József igemagyarázata nyomán)
Hete kezdtük el olvasni az Újszövetség theologiailag kétségtelenül legnehezebb könyvét a Római Levelet!
A római gyülekezetet nem Pál apostol alapította. A világforgalom hozta létre, amely úgy hajtotta a Birodalom fővárosa felé az embereket, – sokszor a könnyű élet és a gyors meggazdagodás reményében, – mint a szél a falevelet. Az első pünkösd leírásából tudjuk, hogy a 15 nemzet és nyelv között voltak „római jövevények, prozeliták, krétaiak, arabok, zsidók”. Ezek vihették magukkal Rómába az evangéliumot. Évtized múltával Claudiusz majd Neró császár kitelepítette Rómából a zsidó közösséget.
Miért írta az apostol a legnagyobb levelét egy ismeretlen gyülekezethez?
Két fronton vívja harcát az apostol: a zsidósággal szemben megőrizni a keresztyénség Új-ságát, a pogánysággal szemben megvédeni üdvtörténeti folytonosságát.
„A keresztyénség nem reformjudaizmus, nem misztérium és nem spekuláció, hanem: TÖRTÉNELEM!! – Kifejti tehát és a római gyülekezet elé tárja, hogy mit tanít ő a keresztyénségről.” (Dr .Ravasz László püspök) A keresztyénség története a Római Levél története.