A huszonötödik a zsoltárok között az egyik legismertebb énekeskönyvi énekünk, hiszen dallama felemelő, a szövege pedig annyira jellemző a mi hitéletünkre. Egyáltalán nem úgy gondolunk rá, mint „Dávid zsoltárára”, hanem mint a miénkre… ezt bizony mi is írhattuk volna hittapasztalatból.
Senki úgy nem ismeri az emberi lélek mélységét, a szív indulatát, a gondolat rejtelmét mint Isten.
Erkölcsös ember lévén tudjuk mi a jó, tudjuk mi a rossz. Döntéseket hozunk szüntelen, aztán ha tévedtünk, vagy szándékosan vétkeztünk, elkezdjük magyarázni a bizonyítványt lelkiismeretünknek, fele barátainknak, és Istennek is.
Nehéz az élet, értetlen a világ, meg hát mások is ezt csinálják.
Alapjában persze nincs gond, néha imádkozok, időnként adakozok, általában elítélem a világ sok szörnyűségét, de kis emberként úgy sem tudok mit tenni.
Ebbe a langyos semmittevésbe, képmutató külsőségbe és semmiért felelősséget nem vállaló farizeusi kétszínűségbe robban bele az ÓSZÖVETSÉG EVANGÉLIUMA!