A nép legmélyebb bűne és nyomorúsága közepette egy hang csendesen és titokzatosan, de boldog bizonyossággal beszél egy isteni gyermek születése által történő megváltásról. Még hétszáz év telik el, amíg eljön a beteljesedés ideje, de a próféta oly mélyen merül el Isten gondolataiba és akaratába, hogy úgy beszél az eljövendőről, úgy beszél a megváltás órájáról, mintha már Jézus jászola előtt állna: „gyermek születik nekünk”.
Jézus programjának első pontja – ahogy Ézsaiás próféta esetében is – hogy az örömhírt, az evangéliumot hirdesse. Nincs nagyobb adomány, mint a jó hír, az Úrtól való reménység érzése. Lelkesedést gyújtani, az élet értelmét megadni, a kilátástalan jövőnek reményt adni, ez a legtöbb, amit egy „küldött” adhat. Van olyan népréteg, amelyikkel „csak” Isten törődik, és Isten szolgájának őket kötelezően fel kell karolni.
Bárcsak már itt lenne ez a boldog idő! Most fegyverkeznek a népek, egyre borzalmasabb fegyvereket találnak fel, mintha az ember fő célja az lenne, hogy embertársai milliárdjait elpusztítsa. Egyszer azonban béke lesz, olyan mindent átható és igazi béke, hogy a harci szerszámokból jobb célokra alkalmas eszközöket formálnak.
Sokan irtóznak az őszi és a téli évszak sötétségétől itt északon, ahol különösen rövidek ilyenkor a nappalok. Megtelnek az orvosok rendelői depresszióban szenvedő betegekkel. Vágyunk a tavaszi és nyári napsütésre. Ilyenkor kellene igazán Isten világossága felé fordulnunk, különösen most, az adventi időszakban, amikor azt ünnepeljük, hogy Isten Világossága közénk jön.
Most, amikor elhoztad reánk az emlékezés négy emlék hete a mai Úr érkezése pillanatokat, csak a kibeszélhetetlen lelki hódolás oratóriuma és fuga-akkordja mondhatja fel Neked újra a zsoltáros hálaimáját:
„Akik könnyezve vetettek, ujjongva fognak majd aratni.
Aki sírva indul, mikor vetőmagját viszi, ujjongva érkezik, mikor kévéit hozza”
(Zsoltárok 125:5-6)
Égből jövő szereteted tenger mélyére ér, mennyei kincsestárad meg nem fogyatkozik, akár a Nap sugara még a télben sem.