Olyan emberrel is találkoztam már, nem is eggyel, akik ennek a versnek fénye mellett azon töprengenek és vizsgálódnak, szabad-e keresztyén embernek hazudnia? És következnek vég nélkül viták a halálos betegről, akinek nem szabad megmondani, vagy okvetlenül tudomására kell hozni, hogy ha rákja van. És következik a szokásos megalkuvó formula: mondania az igazat kell a keresztyénnek, de elhallgatnia lehet az igazságot, ha nem kérdezik tőle. Vagy a másik kompromisszum: ügyesen, politikusan felelhet az ember, úgy, hogy kíméletes is, hazugságban sem marad.
Isten emberré lesz, valóságos emberré. Amíg mi azon fáradozunk, hogy túlnőjünk emberi mivoltunkon, és magunk mögött hagyjuk az embert, addig Isten emberré lesz, és fel kell ismernünk, hogy az Isten azt akarja, hogy mi is emberek, valóságos emberek legyünk. Amíg mi különbséget teszünk kegyes és istentelen, jó és rossz, nemes és közönséges között, addig Isten különbség nélkül szereti a valóságos embert. Isten a valóságos ember és a valóságos világ oldalán áll, azok minden vádlójával szemben. Azzal azonban, hogy Isten gondját viseli az embereknek, még nem mondtunk eleget.
Mi volt az a varázserő, amivel Jézus hívására ellenállhatatlanul engedelmeskedtek Simon, Jakab és János, hogy mindent otthagyva elmentek a nincstelen Mestert követni? Lukácsot olvasva egyszerű a válasz: „… ő a Genezáret-tó partján állt. Meglátott két hajót, amely a part mellett vesztegelt; a halászok éppen kiszálltak belőlük, és hálóikat mosták. Ekkor beszállt az egyik hajóba, amelyik Simoné volt, és megkérte, hogy vigye őt egy kissé beljebb a parttól, azután leült, és a hajóból tanította a sokaságot.” Péter házigazdája volt a Jézust hallgató sokaságnak, lehetséges, hogy először hallgatta igazán az Igét és ez döntő jelentőségű lehetett rá.
Keresztelő Jánosnak a szolgálata elég nagy mozgolódást támasztott Izraelben. Ez indította a zsidókat arra, hogy ellenőriztessék Keresztelő János tevékenységét, valamint, hogy megtudják ki is ő valójában. Nem zárkózott el a kérdések elől, hanem válaszolt rájuk. Ismerve az adott helyzetet, két üzenetet helyezzünk a szívünkre a mai napon.
Így kell élnünk. Ha szüntelenül az Úrra tekintünk, akkor a miénk a legnemesebb társ, a legszentebb példakép, a legkedvesebb vigasztalás és a legnagyobb segítség. Tudatos határozottsággal nézzünk mindig az Úrra, és váljon ez a mi állandó életformánkká. Mindig az Úr szemét keresse szemünk, hangjára figyeljen fülünk – ez az istenfélő ember helyes magatartása. Isten közel van a hívőhöz, aki bárhová néz, meglátja Istent. Ő irányítja a hívő életét, Ő tölti meg tartalommal a gondolatait.