Az Isten és Jézus iránt érzett szeretet elválaszthatatlan egymástól, mint ahogy a Fiút nem lehet elválasztani az Atyától. Isten végtelen szeretete abban lett nyilvánvalóvá, hogy áldozatul adta Jézust. A mi Jézus iránt való szeretetünk pedig abban az engedelmes áldozatban nyilvánul meg, amit neki hozunk. Olyan sok zavaros, megosztott élet és hamis kegyesség van! Utánzatok! Jézus képmutatás nélküli hitet kíván tőlünk, mely nem keres mást, csak Őt és a lelkek megmentését. Valódi szeretetet kíván tőlünk, mely nem vegyül ön-szeretetünkkel, becsvágyunkkal és az emberek tetszésének keresésével. Ilyen szeretet élt Máriában; olyan tiszta, mint az a kenet, amit hozott. Nem becsvágy, nem is fontoskodás indította arra, hogy az Úr lábait megkenje. Egyszerű lélek volt és ebben az egyszerűségben nem voltak mellék- vagy hátsó gondolatai. Csak egy cél volt szeme előtt, és szívének ez az osztatlan odaadása jobban illatozott, mint a mulandó kenet.
…”És némelyek hittek közülük és csatlakoztak Pálhoz…” – Némelyek igen, némelyek nem. Nem mindenki! Jézus gyógyításairól is azt olvassuk: „sokakat meggyógyított”. Nem azt, hogy mindenkit. Pünkösdkor is azt halljuk; némelyek hittek, némelyek pedig részegnek mondták az apostolokat, pedig ott aztán erősen fújt Isten Szentlelke, hatalmasan kiáradt.
Pálnak is némelyek hittek! Azok, akiket Isten Szentlelke beütemezett! Más némelyek meg biztosan csúfolták, némelyek pedig üldözték, még meg is akarták ölni.
Jelentős dolog, hogy a keresztyénség nem tömegcikk. Semmiképpen sem rajtunk múlik, hogy kit, mikor érint meg Isten Igéje. – Miért csak némelyek? Titokzatos dolog! Mindenesetre, ami rajtunk áll, tegyük meg, mert nem tudjuk ki az, akit Isten éppen ránk bízott.
A Galileai-tengeren a csónakban Jézus embersége szerint aludt. A Galileai-tengeren a csónakban Jézus istensége szerint nem aludt, mindenhatóságában ott volt az övéi között. Mire volt tehát szüksége? Hogy feléje forduljanak, ráébredjenek arra, hogy velük jár.
Ezt fejezi ki a történet: felébresztették az alvó Jézust. Rá kellett ébredniök, hogy Krisztusuk van! Ez a nagy ébredés! Ködben, áltudományban, hazugságban, tévelygésekben alszik a lélek. Rá kell ébrednie, hogy élő Krisztusa van! Mindenható Istene van, aki a Krisztusban az övé. A mindenható és teremtő Isten ég és föld Ura, íme a galileai csónakban testbe öltözötten ott van a kis csoport között. Micsoda fölséges csoda!
A hófehér hattyú ott úszik méltóságteljesen a kék tavon, Angliában királyi madárnak hívják. Európában nagy urak, városok tavain úszkáltak ezek a madarak. Fehér tolluk, kecses mozdulataik a szépséget, a méltóságot, a békét fejezték ki. Azt mondja a legenda erről a madárról, hogy mielőtt meghal, egy gyönyörű énekbe kezd, s mire az ének elhal, a madár is meghalt. Az utolsó szépséget, az utolsó szereplést az ember életében is hattyúdalnak nevezik.
Ákos, a magyar szívű népszerű zenész nyilatkozta az alábbi történetről: „Ha eddig nem lettem volna hívő, ettől a történettől biztos azzá váltam volna.”
De mi is az a történet, amely 410 esztendővel később is ilyen mély nyomot hagyott a nemzet lelkében?
Mit kellett ahhoz tudnia és éreznie 21 éves hősünknek?, – hogy az események után 200 évvel később tőle tanult és vett példát gróf Széchenyi István és vele utazó barátja, báró Wesselényi Miklós, akiket összekötött a hazaszeretet, a barátság, a politikai munkásság, a haza felemelkedésének lázas terve.
A korabeli Angliát járva tapasztalták, hogy az ipari forradalom, a vasút, a gőzgépek, a bányászat és a kereskedelem hova emelte a fél világot gyarmatosító Brit Birodalmat.
Szepsi Csombor Márton 1595-ben született Szepsiben. – Késmárkon, Nagybányán, és Göncön végezte tanulmányait,majd bejárta Erdélyt.
Tanító Telkibányán, aztán nagy elhatározásra jut 21 éves korában, hiszen bőkeblű és dús eszű volt Márton, a sas pedig kedveli a magasságot, és kerüli a legyeket.