A feltámadás hírét egy angyal közli azokkal az asszonyokkal, akik odamentek a sírhoz. A földi lét legmélyebb pontján, a sírban menny és föld találkozik. Ne féljetek – mondja az angyal -, az a Jézus, akit ti kerestek, akit megfeszítettek, nincs itt, feltámadott: ímé a hely, ahova helyezték Őt. De menjetek és mondjátok meg a többieknek, tanítványainak, mindenkinek aki szerette Őt, hogy minden szó igaz volt, amit a Mester mondott. Az asszonyok vihetik az örömhírt, mert ők tartottak ki legtovább Jézus mellett, ott voltak egészen addig, amíg Jézust megfeszítették, míg a keresztfán át nem adta lelkét Teremtőjének.
„Egyszülött” Fiát adta. Ez az egyszülött kifejezés, mint ilyen, a páratlanságot jelenti. Az egyetlen-szerűséget, az egyedülálló mivoltot: hozzá hasonló nincs, nem volt, nem lett, és nem is lesz. Ma már keresztyén egyház Biblia-tudósai, sőt az elfogulatlan világi tudósok is ezt az egyetlenszerűséget nem régi keresztyén dogmatikai tételekre alapozzák (bár azok is hitbéli meggyőződésből származtak) de ma már sokkal megbízhatóbb alapunk erre a Bibliának történetkritikai vizsgálata. Ezeknek is egyik legnagyszerűbb vezetője volt Albert Schweitzer. Már ő is meglátta, hogy a lényeget tekintve Jézus életrajzát az evangéliumok alapján megalkotni nem lehet, mert itt hitbéli bizonyságtételekről van szó.
Amíg Péter a börtönben volt, két hatalom állt harcban egymással. Egyik oldalon volt Heródes király, aki Pétert megbilincseltette és 16 katonával éjjel-nappal őriztette. A másik oldalon egy látszólag teljesen tehetetlen csapat volt: az első keresztyének gyülekezete. Sem katonák, sem fegyverek nem álltak rendelkezésükre. Volt azonban egy fegyverük, amely már sok csodálatos győzelmet kivívott: a közös imádság. Nézzük most ezt az imádkozó sereget, és imádságuk tárgyát. Az egész gyülekezet egyesült az imádkozásban. Maga a Szentlélek egyesítette őket a közös könyörgésre. Az ilyen, Lélektől munkált közös könyörgés a legerősebb nagyhatalom ezen a földön. Ez megfosztott már hatalmas királyokat trónjuktól (2 Krón 32,20), és egész országokat mentett meg. Amikor majd az Antikrisztus mindent hatalma alá hajt, Isten gyülekezetének egyesült imája fogja őt megrontani. A pusztító hatalmasságot az imádkozók buktatják meg.
Anyai vigasztalás! Ez maga a gyöngédség! Egy anya mennyire együtt tud érezni gyermekével a bánatban. Hogyan öleli keblére, mennyire szívére veszi szomorúságát! Gyermeke mindent elmondhat neki, és ő úgy együtt érez vele, mint ahogyan senki más! Minden vígasztalója közül anyját szereti legjobban a gyermek, és sokszor így van ezzel még a felnőtt férfi is.
Ha Isten lehajol hozzánk, hogy mint egy édesanya vigasztaljon minket, akkor jósága semmivel sem mérhető össze. Mert azt könnyen megértjük, hogy Isten olyan, mint apánk, de olyan is lenne, mint gyengéd anyánk? Bizony, így van ez: szent bizalmasságban élhetünk vele, határtalan bizalommal fordulhatunk felé, és vigasztalást, végtelen szent nyugalmat találunk nála. Ha maga Isten a vigasztalónk, a fájdalomnak nem lehet többé helye a szívünkben. Mondjuk el neki minden bánatunkat, még akkor is, ha panaszunk csdak sóhajtásba és (vagy) zokogásba fullad.
Ezekre a szavakra különös értelemben áll: Újtestamentum az Újtestamentumban. Amit Jézus a búcsúzás pillanatában mond, rá nézve az a legfontosabb és íme, amit mond egy parancs és amit örökségül ránk hagy egy óriási feladat: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket”!
Tekintetünk elfárad, amint e gondolat óriás égövén átszalad. Jézus minden néphez jogot formál és minden embert a magáénak tart. Nem egy osztálynak, népnek, kultúrának, emberi fajnak a Megváltója Ő, hanem az egész emberiségnek. Az a vad, véres, torz hottentotta, vagy zulukaffer neki drága örökség és édes remény.