Isten az övéit kihívta a sötétségből a világosságra, mert az övéi nem járhatnak sötétségben. „Aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy” (János 12,35). Ő azt akarja, hogy az övéi – ha még nem is látják a célt, bár tudnak róla – lássák, ismerjék az utat, amely a célhoz vezet. Ugyanis az utak között nem lehet válogatni, mert csak egyetlen út van, amelyik az általa kijelölt célhoz vezet, és azon nem sokan járnak. Több út nem építtetett, amelyen el lehetne jutni az örök életre, csak Jézus Krisztus útja, azaz maga Jézus Krisztus.
A szabadság kockázata miatt természetes, hogy ennek a szeretetnek a logikailag nem szükségszerű, de isteni értelemmel teljes rendje előttünk nagyon sokszor elhomályosodik. Csodáljuk-e, hogy a XX. századnak a két világháborúja után, Szarajevó, Trianon, a Gulag, Mauthausen, Hirosima és Nagaszaki, Csernobil után sok embernek az az isteni szeretetbe vetett hite, amely évezredek óta ránk hagyományozott drága kincsünk volt, megrendült – és egyre kezdtek a XX. században erősödni azok a hangok, amelyek először a XVIII. században a lisszaboni földrengés alkalmával szólaltak meg Voltaire-nek a műveiben. Aztán erősödtek a XIX. században és a XX. században teljesen erőteljessé váltak és azt mondják azóta az emberek: „Istennek a szeretete nem látszik többé” és „Istennek csak egyetlen mentsége van, az, hogy nem létezik!” Jules Renard, akiről Illyés Gyula mondja, hogy tőle tanulta a magyar stílust franciául, ezt a ki aforizmát hagyta ránk: „Isten?
Krisztus. Azt jelenti ez a szó, hogy én bűnös és örökre eladósodott lény vagyok Isten előtt. És mégsem kell meghalnom. Nem azért nem kell meghalnom, mert Isten valami lágy szívű, szentimentális, vagy éppenséggel bohém természetű vénember, akit rimánkodással levettem a lábáról, vagy pillanatnyi ellágyulásában elengedte személyesen a tartozásomat, vagy nemtörődöm, gavallér módra szemet huny, kicsire nem néz, saját törvényei érvényével nem gondol. Hanem azért nem kell meghalnom, mert Krisztus eleget tett értem egyszervaló, tökéletes áldozatával a keresztfán. Irgalom, kegyelem lett árva fejemnek. Betelt az igazság, de Krisztus közbenjárására nem a koporsóm dicséri az Urat, hanem az életem.
Nemcsak azt jelenti ez a parancsolat, hogy bírósági tárgyaláson tanúi minőségben ne mondjunk valótlant, bár természetesen erre is kiterjed. Magában foglalja a rágalmazást és becsületsértést is, a pletykálást és az alaptalan fecsegést, minden hazugságot és szándékos túlzást, valamint az igazság eltorzítását. Lehet hamisan tanúskodni azzal is, hogy meghallgatunk vagy tovább mondunk rosszindulatú, kósza híreket, hogy más kárára tréfálkozunk, hamis benyomást keltünk vagy valótlan állításokat nem helyesbítünk. Ez ellen a parancsolat ellen némaságunkkal éppúgy véthetünk, mint szavainkkal.
Ki az én ellenségem? Ezt nem sokat kell kérdezni és magyarázni, mert tudja és érzi mindenki. De az a baj, hogy nem pontosan. Sokszor nem ismerjük fel, hogy valaki ellenségünk, pedig már igen sokat ártott nekünk, s lesi az alkalmat, hogy elveszítsen. Sokszor ellenségünknek tartunk valakit, aki pedig nem az, s mi gyűlöljük és megtámadjuk. Néha aztán olyan pokoli zűrzavar támad, hogy mindenki mindenkit üt, vág, mint a kocsmai verekedésnél, ahol leütik a lámpát, s az egész társaság üvöltöző gombolyaggá keveredik.