„Aki meg akarja tartani az életét, az elveszti, aki pedig elveszti, az vissza fogja kapni” /Szent Lukács ev. 17:13/

Koltón először 1991 november havában jártam, hol a Máramaros bércei által ölelt mesés szépségű település nevét örökre beírta a világirodalom aranykönyvébe a költőkirály. A falu és az élet középpontja a református templom, annak kertjében pedig a Teleki kastély, hol hajszolt élete legszebb három hetét töltötte Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847 őszén.

Akkor ott elmondta a lelkipásztor, hogy korunknak is meg van a maga hétköznapi hőse, aki az ő jó presbitere Sebők Mihály bácsi, aki hatalmas áldozatot hozva rendezte be a Teleki kastély emeletén a Petőfi Múzeumot.
A Securitate persze éberen követte „bűnös hazaszeretetét,” „erős nacionalizmusát”, „olthatatlan Petőfi-rajongását”.

Continue Reading →

„De jönnek majd napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak” /Szent Lukács ev. 5:35/

„Tanuljátok meg, hogy a királynak mindenben példát kell mutatnia” – mondotta a 638 éve meghalt I. (Nagy) Lajos lovagkirály, a középkori magyarság egyik legjelentősebb uralkodója.

„Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Lodoméria, Kumánia, Bulgária és Lengyelország királya, Salerno fejedelme, és a Szent Angyalhegyi javadalom ura.”

Continue Reading →

„De az Úr így szólt: Mit tettél? Testvéred kiontott vére kiált hozzám a földről” /I. Mózes 4:10/

Amikor az ember az orosz irodalom klasszikusait olvassa, különös, mély érzések kerítik hatalmába. Puskin, Gogol, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Szolzsenyicin műveit valami régi, kibeszélhetetlen, szomorú bánat lengi be. A táj, a történelem, a közös orosz sors hordozása ez.

Mintegy varázst oldva, a gonosz szellemeket távol tartva, a XIX. század békességét hordozva és attól búcsúzva, Csajkovszkij megajándékozott bennünket egy letűnt világgal:

Continue Reading →