Szelíd szeretettel, de némi kíváncsisággal kérdezte Gabriel angyalt egy fiatal barátja, hogy a Teremtő Jó Isten éppen most mit csinál?
Gabriel reá nézett, tekintetében a világ teljességének szeretete és bölcsessége tündökölt, majd így válaszolt: „A Teremtő szavakat keres, hogy igévé váljanak, köveket, hogy templommá legyenek.”
A világ három legnagyobb zeneszerzőinek egyike Ludwig von Beethoven, akiről köztudott, hogy sok testi fogyatkozása miatt teljesen visszahúzódó életet élt, sokak szerint egyenesen rideg, és megközelíthetetlenül zárkózott volt. Hallási problémái a süketségig fokozódtak, az általa komponált műveket már csak kottán látta, de hallani már nem hallhatta a csodát, a mennyei szféra zenéje a szívét-lelkét érintette meg. Micsoda erejű szívet, és milyen jóságos finomságú lelket hordozott földi porsátora, ha hallgatjuk.
Ezt mondta egyszer: „Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei, – felemelnek.”
Korinthus görög kikötővárost az ókor New York-jának is tartották, erre a kétes hírre pedig teljesen reá is szolgált. Kereskedelmi útvonalak mentén feküdt, és hatalmas átmenő forgalma révén virágzott az üzlet. Bányái, hajóépítő dokkjai, kikötői, bankjai, kétes hírű sikátorai sok szerencselovagnak gyújtotta fel a képzeletét a könnyű és gyors pénzszerzés reményében.
A hit az élet lelke. Minél közelebb vagyok Istenhez, annál több bennem a hit és az élet, az éltető Lélek.
Az Atyának kegyelme, Krisztus Urunknak áldó szeretete a Szent Lélek munkájának teljességében lesz egészen nyilvánvaló. A teremtés, megváltás, megszentelődés eme szent hármas oltárán a Szentháromság dogmája és mégis életet, életigazságot és életszentséget ábrázol ki.
A Szentlélek ott ragyog a teremtett Mindenség fölött, és feladja a nagy kérdést a 18 éves Bolyai Jánosnak, a valaha élt legnagyobb lángésznek, hogy a párhuzamosak találkoznak-e a végtelenben? De hol végződik a végtelen?
Az Apostolok Cselekedeti könyv szerzője Szent Lukács evangélista, a jól képzett kiváló orvos, az alapos és nagy műveltségű történész, de mikor írni kezdi páratlan gazdag művét érzi, hogy falakba ütközik. Leírhatatlan, kibeszélhetetlen, érthetetlen esemény-sorozat leírására vállalkozik. Nem talál reá szavakat.
A csodákkal mindig így vagyunk. Olvassuk Bolyai János leírását a tér véges és mégis táguló valóságáról, nézzük Munkácsy Mihály tündöklő képeit és várjuk, hogy szereplői mozduljanak a vásznon, hallgatjuk Beregszászi Olga énekét, és elhagyjuk a valóságot.